Vissza a főoldalra * Vissza 2002 szept 13-14 írásokhoz

 dr Zétényi Zsolt: Jogfolytonosság és alkotmány

 (2. változat, 2002 október 28.) 

Az előző fejezetben ismertetett viták és csatározások, a Szent Korona –tanának ilyen mérhetetlen gyanakvással és elutasítással, s ennyi félremagyarázással való szemlélete mögött történelmi sérelmek és félremagyarázások mellett a jogfolytonosság kérdéskörének hibás szemlélete sejthető.

Amint az öreg Cato a római szenátusban azzal végezte beszédeit, hogy „egyébként azt tanácsolom: Karthágót el kell pusztítani”, azonképpen kezdhetünk és fejezhetünk be minden - nem parlamenti, nem akadémiai jellegű, ezért tabuktól nem korlátozott - közjogi fejtegetést: a magyar állam jogfolytonosságát helyre kell állítani. Mi tehát nem rombolni szeretnénk (amint Karthágó elpusztítása sem volt helyes cselekedet,) hanem valamiképpen – ahogy lehet – visszatérni a magyar államiság és jogalkotás, jogalkalmazás szerves folyamatába, természetszerűleg korunk követelte változások figyelembevételével.

Ha valaki a jogfolytonosság fogalmát keresi újabb jogi könyveinkben, vagy akár az 1999-es megjelenésű, államilag támogatott jogi lexikonban, nem találja meg, amint nem találja meg jogi tankönyveink többségében sem, kivéve talán az alkotmánytörténeti tankönyveknek a két világháború közötti, a Habsburg trónigényt támogató legitimisták és a szabad királyválasztók közjogi vitáját kizárólag történeti, azaz elmúlt tényként taglaló sorait. S ha valaki nem érdeklődött ezen ma már mellékesnek látszó vita iránt, akár sikeresen, kitüntetéssel is egyetemi oklevelet nyerhet anélkül, hogy a jogfolytonosságról érdemleges ismerettel bírna. Pedig ennek igen nagy a súlya és jelentősége a magyar történelemben és alkotmányban.

A jogfolytonosságot fejezik ki az ismétlődő királykoronázási formulák, esküszövegek és koronázási hitlevelek Magyarország törvényeinek és szokásainak, szabadságainak, mentességeinek és kiváltságainak megtartásáról. A királyi eskü mellett a Habsburg korban már a koronázási hitlevél 5. pontjában kötelezik magukat – családjukat -, hogy az adott biztosítékokat (esküt és hitlevelet) változatlan tartalommal utódaik is megadják. Így tehát nemcsak jelen időben tettek fogadalmat az ország alkotmányára.

A jogfolytonosságról beszél Deák 1866. február 22-i országgyűlési felszólalásában: “Magyarország közjogának egyik alapelve az: hogy törvényt alkotni, módosítani vagy eltörülni csak a király és nemzet egyetértésével lehet. Másik alapelve az: hogy a törvényhozó hatalomnak azon részét, mely a fejedelmet illeti, csak a koronázott magyar király gyakorolhatja. Harmadik alapelve az: hogy a király koronázás előtt köteles kiadni a koronázási hitlevelet, melyben ünnepélyesen ígéri, hogy az ország jogait, szabadságát s törvényeit szentül megtartja és másokkal is megtartatja. E három közjogi alapelv ellenében miként nyughatnánk meg abban: hogy alkotmányunk, melyet állami alapszerződés szentesített törvények és királyi hitlevelek ünnepélyesen biztosítottak, s melyet soha csak egy óráig sem volt jogos megszüntetni, hadd szüneteljen tovább mindaddig, míg annak lényeges részét át nem alakítjuk. (Igaz!)”50/f. Amikor az 1919 utáni időszakban fellángoltak a legitimisták és szabad királyválasztók vitái, ez a felfogás az alaki jogfolytonosságot hirdetők, főleg legitimisták, érvelésében jelenik meg, de megfelel a hagyományos magyar felfogásnak. … Az alkotmány fogalmából következik, hogy az állami akarat kijelentésére csak az alkotmány által meghatározott tényezők jogosultak, mégpedig kizárólag a magában az alkotmányban meghatározott módon. Az állam nevében mások által vagy más módon tett nyilatkozat vagy elhatározás jogilag irreleváns. Az erőszakos alkotmányváltoztatás tehát nem alkalmas arra, hogy a megváltoztatott rendelkezéseket érvényes jogszabály jellegüktől megfossza, megakadályozhatja azonban hatályosulásukat és a hatalmi úton helyükbe tett tényleges szabályokat juttathatja érvényre.”50/g

El kell ismernünk, hogy a húszas évek elejének nemzetközi viszonyai között az egyébként saját személyében is legitimista rokonszenvet hordozó Horthy Miklós és köre az ország érdekében, nemzetközi veszélyek és katonai támadások elkerülése végett ill. ezekre hivatkozva hárította el IV. Károly visszatérési törekvéseit, majd mondatta ki a nemzetgyűléssel a trónfosztást nyomatékos közjogi érvekkel alátámasztva. A pragmatica sanctió trónöröklési szabálya Habsburgok örökös királyságát egy létező, Magyarország támogatására és védelmére képes birodalom uralkodóinak adta, s e birodalom megszűntével megszűnt a trónigény jogalapja. Ebből is következőleg a jogfolytonosság alaki elmélete, amely a király alkotmányos részvételét követelte az alkotmányos életben, nem lehetett sem szükséges, sem elegendő egy alkotmányos hatalom legitimitásához.

. Az alkotmányosságnak, a folyamatosság értelmében is nagy jelentősége van. Ezért írja Egyed István az anyagi jogfolytonosság elméletének szellemében, (amely szerint a trónfosztás után a Szent Korona szuverenitása visszaszállt a nemzetre, amely ennek a szuverenitásnak a közjogi forrása) : nem elég az, hogy a reformok a forradalmi út mellőzésével, azaz a törvényes keretek közt jöjjenek létre, hanem a reformoknak a meglévő intézményekben kell gyökerezniök, az alkotmányfejlődés irányával számolniok, alkotmányos berendezésünk összhangját fenntartaniok.”50/h. Ez az anyagi jogfolytonosság elmélete, s ez képviselhető napjainkban is a kor igényei és a hagyomány egészséges együttesében.

Mi a legitimitás? Nemcsak a fogalom szűk, a régi fejedelmi családok történeti szerves fejlődéssel kapcsolódott uralmi jogát, – beleértve annak fenntartását és visszaállítását – jelentő, a napóleoni háborúk után kialakult értelmében használták a kifejezést, hanem ma elfogadott jelentése szerint is. Eszerint általánosan az alkotmányosan elfogadott, a társadalom széles körének bizalmát bíró szuverén döntéshozó által alkotott jog és törvény uralmát értjük rajta. A főhatalom legitim birtokosai az alkotmány által meghatározott eljárásban nyerik el hatalmukat, akár trónörökösödés vagy királyválasztás, akár más, köztársaságokban szokásos módon.

A legitimitás nem egyszerűen a történelmi jogintézményeknek és az alkotmányfejlődés irányának való megfelelés, hanem a köz általi elfogadottság, a “nemzet akarata” szerint ítélhető meg. A legitimitásnak azonban – noha fakadhat kizárólag a köz általi elfogadottságból, s így a korábban nem legitim hatalom is legitimmé válhat – egyik, a magyar közjogi felfogás szerint nélkülözhetetlenül fontos forrása a hatalom folyamatossága, azaz a szerves történetiség.

A közakarat és történetiség szerves együttesében érthető a “nemzeti szuverenitás” fogalom, mint a jogfolytonosság és legitimitás alapja. A húszas-harmincas évek jogirodalmában Molnár Kálmán, Bölöny József és mások, ezen felfogás szellemében utasították el a népszuverenitás leegyszerűsített változatát, amely szerint a nép mindent és mindennek az ellenkezőjét megteheti szavazás útján, megtagadhatja történelmét, közösségének szerves fejlődését, végső soron öngyilkos lépéseket határozhat el. Ezért a cél a nemzetszuverenitás, a nemzetkoronázás, mint a népszuverenitás nemesített változata, a közhatalommá szervezett, tudatos nép létformája.

“Az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről” szóló 1920. I. törvénycikk előadója, Turi Béla prelátuskanonok, ismert közjogi író elvetette a legitimisták állítását, miszerint csak a formai jogfolytonosság, azaz a király hivatalbahelyezése és a forradalmi jog között lehetne választani. Rámutatott: alkotmányunk legfőbb elve a főhatalom megosztottsága a király és az országgyűlés között. Minden hatalom a nemzettől ered, amint azt Werbőczy is leírta, mint az ősi alkotmány tételét. Ez a Szent Korona jogelméletének alapja.

“A szent korona tana szerint a szent koronában, amely forrása és átszármaztatója minden hatalomnak, ebben a szent koronában a nemzet él. A korona a nemzetnek eleven megtestesítője… A szent korona annak a közhatalomnak a kifejezője, amely a nemzetben bírja gyökerét és a királyra, a királyi hatalomra is csak a korona útján, a koronázás által a nemzettől ruháztatik át. …..És ha a szent korona jogelmélete szerint is a szent korona magában egyesíti az államhatalom összes alkatelemeit, akkor csak világos, hogy ha ezeknek az alkatelemeknek, tényezőknek, közjogi szerveknek működése megszűnik, akkor a nemzet joga az, hogy ennek pótlásáról gondoskodjék.”

A század elején átértékelődésen ment át a legitimitás fogalma, elsősorban Max Weber munkásságában. “A hangsúlyt egy államhatalom legitimitásának megítélésében nem a hatalmi váltás alkotmányjogi formáinak betartására helyezte, hanem az adott államhatalom társadalom általi elfogadottságára. Ebben az értelemben legitim egy államhatalom (alapuljon az királygyilkosságon vagy forradalmon), ha az megfelelő érvekkel igazolni tudja magát, és az adott társadalom elfogadja azt. Weber ezzel az átértelmezéssel ténylegesen létező mechanizmusokra tapintott rá, és mivel a társadalmi fejlődéssel századunkban felfokozódott az igény az államhatalom igazolása iránt, ill. stabil állam csak társadalmi elfogadottsággal tud tartósan fejlődni, bevetté vált a szociológiai és politológiai irodalomban a legitimitás ilyen fajta értelmezése. Fogalmi pontosítással a legitimitást egy államhatalom igazolása hatékonyságának, és ennek révén az államhatalom társadalmi elfogadottságának tekinthetjük. Ezt az állapotot különböző mechanizmusok és folyamatok révén tudják az államok elérni – ezek a legitimációs folyamatok.”50/i..A legitimitás helyett tömeglojalitásról, azaz a hatalomnak a manipulált, politikailag közömbös szürke tömeg által való eltűréséről beszélhetünk manapság, ami nem azonos az igazi legitimitással, a hagyomány és a jelen követelményeinek egységében gondolkodó öntudatos, értelmes a szentkorona tagság érzelmi-erkölcsi szolidaritásában élő nemzettagok cselekvő részvételén nyugvó elfogadással.

Megállapíthatjuk, hogy a legitim hatalom nem mindig jogfolytonos, a jogfolytonos hatalom nem mindig legitim. (Így a törvények technikai folytonossága értelmében jogfolytonos önkényuralom nem legitim.) A magyarországi alkotmányos legitim hatalomnak nélkülözhetetlen ismérve volt 1944-ig a jogfolytonosság, amely – amint sok más ország, például az angolszász országok alkotmányosságának is- a történelmi és jogi folytonosságon (mint egyik nélkülözhetetlen pilléren) nyugszik. Szabad-e, érdemes-e ezt a szilárd pillért kiiktatni az alkotmányossági, legitimitási tényezők közül? A jó válaszhoz ismernünk kell az alkotmányosság követelményeit általában és a történeti alkotmány ismérveit különösen.

Bölöny József a két világháború közötti kor ma is érvényes nézetét közvetíti: “… a modern államjogi felfogás és ennek nyomán a mindennapi szóhasználat az alkotmányos állam fogalmához nemcsak az állami élet működési rendjének a meghatározását kívánja meg, hanem azt is, hogy az államhatalom gyakorlásában az állampolgárok is részesedjenek, egyéni és politikai szabadságuk biztosítva legyen. Ahol ez hiányzik, ott nem is beszélhetünk állampolgárokról, hanem csak alattvalókról.”

Melyek a történelmi alkotmányosságnak soha tudományosan vagy hivatalosan ki nem munkált követelményei és értékei?

Mi a történeti alkotmány?

Egyik legnagyobb jogtudósunk, Frank Ignác szerint azok a legjobb és legerősebb törvények, melyek már írásbafoglalásuk előtt a szokásban mintegy élve gyökeret vertek. A történelmi alkotmányok természetes fejlődése ilyen lassanként meggyökeresedett jogszabályok sorozata, vagy legalább is olyanoké, melyek szükségességéről a köztudat már törvénybeiktatásuk előtt meg volt győződve.

Közjogunk az 1741. évi 8. törvénycikk óta nevesítve, azelőtt értelemszerűen ismerte a “sarkalatos” jelentőségű, súlyú törvények fogalmát. Ekkor szól a törvény az ország “Sarkalatos Jogairól” „sarkalatos törvényekről” (jura cardinalia, leges cardinales), s ezidőtől találkozunk ún. alaptörvényekkel (jura fundamentalia), mint a sarkalatos jogok biztosítékaival. Szokás a sarkalatos törvényekről mint megváltoztathatatlan feudális jogokról rosszalló értelemben szólni, különösen a XIX. század jogfolytonosságot és ezeréves alkotmányt hangoztató konzervatívjaival szemben. Mindazonáltal hiba volna a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntve szakítani a jogfolytonosság, ezeréves alkotmány és sarkalatos jogok fogalmával. Sarkalatos törvények a legfontosabb jogokat szavatoló, ezért alkotmányos jellegű alaptörvények, mint a történelmi alkotmány részei. Szabó Bélát, Kossuth közjogász kortársát és hívét olvasva láttuk, hogyan tért vissza a XIX. század közjogtudománya a hagyományos alkotmányhoz, a XVIII. század végének alkotmánylevéllel kísérletező politikusai és tudósai, Martinovics, Hajnóczy, Berzeviczy után. Az alkotmánylevél megjelenése 1919-ben, majd 1949-ben az ország súlyos szerencsétlenségét és romlását jelezte, csakúgy, mint a vérrel megszentelt Kossuth-címer. Az alkotmány fogalma megjelenik az 1791-évi X. törvénycikkben, mely szerint „Magyarország mindazonáltal kapcsolt Részeivel szabad Ország, s Kormányzatának egész törvényes alakzatára nézve (odaértve minden kormányszékeit) független, azaz semmi más Országtól vagy néptől nem függő, hanem tulajdon megállással és Alkotmánnyal bíró….” Ezt erősíti meg az 1827. évi III. tc., kimondva, hogy a király az országnak a fölavatási esküvel erősített alkotmányát minden időben védelmezi és fenntartja. Ezek az alkotmány kifejezés első megjelenései, míg természetesen az ország régi jogainak, törvényeinek és törvényes szokásainak megtartását régtől fogva ígérték az uralkodók. Az alkotmány tartalmi értelemben Szent Istvánig, s az ősszerződésig nyúlik vissza az adott kor követelményeinek megfelelően.

Hajnóczy alaptörvénynek tekinti a Hármaskönyv primae nonusát a nemesi szabadság biztosítékairól és az azt megerősítő 1723 évi VI. törvénycikket. A “De comitiis” c. művében Hajnóczy alaptörvényeknek tekinti azokat, “amelyek a nemzet jogait általánosságban meghatározzák, a törvényhozó és végrehajtó hatalom között a határvonalat meghúzzák, ingó vagy ingatlan tulajdon szerzésének, valamint a megsértett jogrend helyreállításának módját megmutatják, a bűncselekmények büntetését megállapítják, az államigazgatás költségeit, a külső biztonság s a belső nyugalom biztosításának rendjét meghatározzák, mindezeknek azonban csak a belső és legfontosabb alapjait szövegezik meg.”50/j.

Hajnóczy mondatai az alaptörvényekről máig szólóan határozták meg a közjog gerincét.

Kovács István akadémikus 1988-ban elismeri a rendi alkotmányosság eredeti értékét, amikor arról ír, hogy létrejött “Magyarországon egy sajátos rendi alkotmányosság, mely az országgyűlés és az államszervezet feudális jellegének érintetlenül hagyása mellett az országgyűlés számára mindazokat az alkotmányos garanciákat igényelte, amelyeket a felvilágosodás politikai irodalma elsősorban a polgárság érdekeinek szolgálatában, a polgárság képviselőiből álló törvényhozó szervek számára munkált ki (vagy elevenített fel, az abszolút hatalommal kormányzó uralkodók által felszámolt rendi képviseleti intézményekre utalással). Ezáltal a felvilágosodás által népszerűsített és ebben az időben már a francia forradalom deklarációjában is tükröződő alkotmányos elvek Magyarországon kettős arculatot kaptak: védelmezték a rendi kiváltságok retrográd rendszerét, egyben kifejezték a nemzeti függetlenségi jogi biztosítékait.”50/k.

Széchenyi postumus munkájában az ősszerződést,azaz a vérszerződést, az Aranybullát, a koronázási esküt, a hitlevelet, a bécsi és linzi békét, a Pragmatica Sanctiót, 1791-es közjogi törvényeket és a vallásszabadságról és nyelvről szóló későbbi törvényeket sorolja a sarkalatos törvények közé.50/l.

Toldy Ferenc hasonló összeállítást közöl. “A Magyar Birodalom Alaptörvényei” című 1861-ben megjelent gyűjteményében.50/m.

Ezek jelentették a történelmi magyar alkotmányt.

A magyar történeti alkotmányosságnak a Szentkorona-tanban gyökerező, arra visszavezethető tételei ( a teljesség igénye nélkül, a historizálás vádját kerülendő mellőzve a jelenkori szakkifejezéseket) szabad olvasatunkban különösen a következők:

Az alkotmányosság mai nemzetközileg elfogadott követelményei: a népszuverenitás és népképviselet, ami nemcsak a négyévenkénti választásokon való részvételt, hanem a közhatalomban való széleskörű részvételt követeli meg a csoportérdekek, helyi közösségi, nemzetiségi, foglalkozási, egyházi érdekek érvényesülésével, s nem utolsó sorban a közvetlen demokrácia intézményeinek működését jelenti. További követelmény a hatalmi ágak szétválasztásának és egyensúlyának elve, a törvények uralma, az egyenjogúság elve, az emberi jogok deklarálása és érvényesítése. Az alkotmány ezen túl hordozója, felmutatója és alakítója a társadalom értékrendjének, kulturális és történelmi örökségének, a közösség reményeinek és igényeinek, megmutatja milyen és milyen akar lenni az állam és a társadalom. Külön tanulmányt igényel a mai és a történeti alkotmányos elvek és követelmények közötti összefüggés és átjárhatóság elemzése.

Az égetően fontos szociális eszmét és a nemzeti eszmét felhasználó, ezek nevében az emberiség tragédiáját okozó két önkényuralmi hatalom regnálása után, s egy gazdasági-kulturális egyeduralomra törő nemzetközi erő jelenlétében újabb elvek szükségesek.

Az európai egyesülés folyamatában, az adott korok szorításaihoz bölcsen igazodó közjogi hagyományunk szellemében még három alkotmányossági követelmény adódik a szentkoronás szolidaritás szellemében szinte természeti törvény erejével: az egyik a szociális jogállam, a másik a népi-nemzeti önrendelkezés, a harmadik a gazdaság alkotmányos érvényű elveinek rögzítése.

Korábbi kérdésünkre határozott válaszunk: nem szabad, nem érdemes a jogfolytonosság szilárd pillérét kiiktatni az alkotmányosság és legitimitás tényezői közül. Meg kell állapítanunk, hogy a jogfolytonosság helyreállítása a történeti alkotmány, az élő alkotmányos hagyomány követelménye és parancsa, mert múltunkat lehet, bár nem érdemes, sőt végzetes elfelejteni, de nem lehet megszüntetni.

Mennyire legitim a magyar állam?

1944 március 19-én Magyarország szuverenitása, független államisága elveszett. Ezen a napon a német birodalom hadserege vonult be az országba, az ország alkotmányos vezetőjének akaratát kijátszva. Az idegen megszállás 1991 júniusáig tartott, amikor a másik megszálló hatalom, a Szovjetunió hadserege kivonult. Hálás történészi feladat lehet a megszállás és önkényuralom különböző szakaszainak egybevetése, annak bemutatása, hogyan mélyült alávetettségünk 1944 október 15-e, a sikertelen fegyverszünet, a háborúból való “kiugrási” kísérlet kudarca után.

“Ne feledjük, hogy a királyság intézménye azért szűnt meg, mert egy ellenséges nagyhatalom és annak kiszolgálói (a március 19-i szuverenitásvesztés után. Z.Zs.) 1944. október 15-én erőszakos államcsínnyel megszüntették. A megszűnés tehát külső behatás következménye. A köztársaság 1946. február elsejei kikiáltása a de facto tények tudomásulvétele volt, ráadásul szintén külső, nagyhatalmi ösztönzésre, ami nem csoda, hiszen a győztes hatalmak már 1920-ban is egy feudális múlthoz történő görcsös, reakcionárius ragaszkodásnak ítélték az akkori nemzetgyűlési döntést Nagy Ferenc, 1946-ban miniszterelnök, aki, mint írja, a köztárssági államforma híve volt, így fogalmazott: voltak, akik »azzal érveltek, hogy ne a szovjet megszállás alatt kiáltsuk ki, hanem várjuk meg, amíg a nemzet szuverenitásának birtokába jut. Mintha a képviselők érezték volna azt, ami később bebizonyosodott, hogy a köztársaság kérdésének felvetése mögött a kommunista párt és a Szovjet áll. (Mivel) az NKVD emberei 1946 nyarán letartóztatták és elhurcolták gróf Pálffy Gézát (1902–1952, Szibéria) és Lajos Ivánt, akikről mindenki tudta, hogy a királyság hívei, ebből az erőszakos cselekményből következtettem, hogy a köztársasági államforma kérdésének már a felvetésében benne volt a Szovjet keze.«50/n.

Megállapíthatjuk, hogy nem lehet legitim köztársasági hagyományt emlegetni azért sem, mert 1849-ben nem mondták ki a köztársasági államformát, 1918-ban pedig egy szabályos választás nélkül összeállt népgyűlés kiáltotta ki a népköztársaságot, s az 1946-os, idegen megszállás és nagyhatalmi nyomás közepette, félmillió embernek a választójogból való kirekesztése után kikiáltott kényszerköztársaság sem tekinthető legitim közjogi előzménynek

Egy új korszak kezdetét, a teljes és korlátlan önkényuralom időszakát jelenti a “Magyar Népköztársaság Alkotmánya” néven ismert, 1949. augusztus 19-én egy legitimitás nélküli “országgyűlés” által elfogadott 1949. évi XX. törvény, amely mindmáig a Magyar Köztársaság Alkotmánya, az 1989. október 23-i, köztársaságot bevezető alkotmánymódosítás és más módosítások szövegével együtt. Igaz, hogy szinte az egész alkotmányszöveg kicserélődött 1989-től, de az 1989-es sarkalatos módosítás is legitimitás nélküli, nem szabadon választott parlamenttől származott.

Ám az alkotmányos hatalom legitimitásának folyamatosságában és folytatásában kifejeződő alkotmányos (jogállami) jogfolytonosságot meg kellene különböztetnünk a jogalkotás és jogalkalmazás technikai folyamatosságától. Pusztán az a tény, hogy az elmúlt önkényuralmi rendszer jogszabályaink jelentős, bár egyre fogyó hányada hatályos és érvényes jog jelenleg is, másik hányadának keletkezése idejében volt hatályosságát és érvényességét a jogtudomány, a jogalkalmazás és a törvényhozás nem vitatja, még nem jelent alkotmányos jogfolytonosságot.

A kormány 1990. augusztus 30-án –1025/1990. (VIII. 30.) Korm. sz. alatt – határozatot hozott a Jogtalan Előnyöket Vizsgáló Bizottság létrehozásáról. A bizottság céljául azt jelölte meg, hogy segítse elő az állampolgárok igazságérzetét sértő, az elmúlt rendszerhez kötődő társadalmi igazságtalanságok feltárását, valamint jogszerű rendezésük kidolgozását; feladatául adta annak vizsgálatát, hogy milyen törvényes formákban szüntethetők meg a társadalmi igazságosságot sértő indokolatlan előnyök, továbbá hogy javaslatokat fogalmazzon meg a kormánynak a feltárt jelenségek jogi rendezésére.

A kormányhatározatban megjelölt feladat végrehajtásának előkészítése végett Antall József miniszterelnök szakértői bizottságot hozott létre. A bizottság tagjait 1991. február 14-én kelt, sajátkezűleg aláírt levélben kérte fel a munkában való részvételre.

A bizottság vezetője dr. Vékás Lajos, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem rektora volt, tagjai pedig dr. Békés Imre, dr. Bihari Mihály, dr. Király Tibor, dr. Schlett István, dr. Varga Csaba, az egyetem tanárai, első lépcsőként öt munkaanyagot készített, azzal a szándékkal, hogy belső viták során alakítsa ki közös véleményét. Ezek az írások 1991 májusában készültek el, majd az anyagot – tájékoztatás végett, a folyó munkálatok irányának jelzeteként 1991. augusztus 12-én a bizottság elnöke megküldte a miniszterelnöknek.

Azt követően a bizottság a résztanulmányok legfontosabb, közös elvi megállapításait együttesen aláírt Szakvéleményben foglalta össze, s ezt 1991. szeptember 30-án juttatta el Antall Józsefnek. A miniszterelnök 1991. október 22-én kelt levelében köszönte meg a bizottság vezetőjének és tagjainak “színvonalas munkáját”, “értékes tanulmányát”, amelyekben “a tudományos megközelítés alkalmazásával – mind a kormányzat, mind a szakmai és szélesebb közvélemény számára feltárták e rendkívül súlyos probléma megoldási lehetőségeit”.

A Szakvélemény a Magyar Jog 1991. novemberi és a Társadalmi Szemle 1992. 1. számában olvasható. Maga a felhívás – 1991. február 14. – meglehetősen késve történt meg. Fél év alatt elkészült a válasz. Igen nagy idő ez egy valódi rendszerváltozásban, egy igazi rendszerváltásban, még akkor is, ha csak “jogállami forradalom” van, amint az Alkotmánybíróság megállapította.

Tárgyunk szempontjából igen fontos, hogy a szakértők nyilatkoztak a legitimitásról, a legalitásról, a kontinuitásról és a jogellenességről (jogtalanságról).

»A szerzők tisztában vannak azzal, hogy a rendszerváltozás nyomán a társadalomban széles körben felmerült az elmúlt rendszerben elkövetett igazságtalanságok helyrehozása iránti igények jogi vonatkozásai az alábbiakban kiemeltnél lényegesen összetettebbek és bonyolultabbak. Elegendő a problematika szerteágazó szálaival kapcsolatban a tulajdonjogi, kártérítési és kárpótlási, továbbá társadalombiztosítási kérdésekre utalni. Azon túl, hogy a törvényhozás a magánjogi problémákkal kapcsolatban már több vonatkozásban állást foglalt (kárpótlási törvény, a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről szóló törvény stb.), a jelenlegi viták is arra ösztönözték a szerzőket, hogy – a témával összefüggő egyéb vonatkozások jelentőségét elismerve – mondanivalójukat egyrészt az általános jogelméleti, másrészt a büntetőjogi problémákra koncentrálják. Tették ezt abban a reményben, hogy – főként a jogelméleti összefüggések kifejtésének segítségével – a témakörben jelentkező más problémák megoldásához is elméleti fogódzót tudnak nyújtani.

Elvi éllel szeretnének rámutatni ugyanakkor a szerzők arra, hogy a szankcionáló – s főként a büntető jellegű – jogi eszközök alkalmazása nem helyettesítheti az igazságtalanságot elszenvedettek és kárvallottak gondjainak enyhítését, erkölcsi és anyagi rehabilitációját.

Véleményük minket érintő lényege:

1. A legitimitásról

A múlt rendszer nem rendelkezett legitimációval, mert a hatalom önkényesen, a nemzet megkérdezése nélkül alakította ki a hatalomgyakorlás intézményeit; erőszakkal határozta meg a tulajdonviszonyokat, az ország politikai, gazdasági és társadalmi berendezkedését. Az egymást követő “választások” nem nyújtottak a választóknak befolyásolási lehetőséget a rendszer alakítására, a hatalom az idegen megszállók garantálta feltételek között és saját erőszakszervei oltalmában működött.

2. A legalitásról

A hatalom legitimációjának hiánya azonban nem jelenti a jog legalitásának hiányát. A jogot ugyanis lehet minősíteni, de létezését nem lehet valamely kritikai gondolattartalom (természetjog, joghelyességi maxima, igazság, erkölcs) igazolásától függővé tenni. E szerint az elviselhetetlen vagy elfogadhatatlan jog is jog, mert a jog a hatalom által létrehozott és szankcionált szabályrendszer. A Magyar Népköztársaságnak volt tehát egy funkcionáló jogrendszere, mégha az számos alapvető vonatkozásban nem is felelt meg a demokratikus államberendezkedés és a jogállamiság elveinek.

Ennek a jogrendszernek az érvényét több okból sem lehet kétségbe vonni. Egyrészt a múlt rendszerben alkotott jogszabályok túlnyomóan nagyobb tömege ma is hatályos normaként működik. Másrészt élnek azok a jogviszonyok, amelyek a korábbi évtizedekben alkotott (jobbára ma is hatálybanlévő) jogszabályok alapján születtek: a tulajdonjogi viszonyok, a családi viszonyok, a munkaviszonyok, a társadalombiztosítási- és nyugdíjviszonyok, az államigazgatási jogviszonyok stb. máig is tartó és a jövőre is kiterjedő létezésének tényei mutatják, hogy volt egy “legális” magyar jogrendszer. Ezt a jogrendszert meg lehet változtatni, de csak új törvények (jogszabályok) alkotása útján. Eszerint a Magyar Köztársaság nem tiszta lappal indul, hanem magával hordozza a múlt jogi örökségét: mind a jogszabályok, mind az élő jogviszonyok formájában.

3. A kontinuitásról

A múlt rendszer joga tehát a Magyar Köztársasában tovább él; sőt hatályosnak tekinthető számos 1949-et, 1945-öt megelőzően alkotott vagy akár múlt századi törvény is. Mindebből az következik, hogy a magyar jog – valószínűleg hosszú évszázadokra kiterjedően – folyamatosan egymásba kapcsolódó szabályok szövedéke.

Az 1989–1990. években bekövetkezett rendszerváltozás, illetőleg államforma- és kormányforma-változás a kontinuitás keretében zajlott, mert nem volt olyan forradalom, mely a múlt rendszer teljes intézményrendszerét és jogrendszerét annullálta volna.

4. A jogellenességről (a jogtalanságról)

A korábbi magyar jog legalitásából és a kontinuitásából következik, hogy egy cselekmény jogellenességét csak az elkövetés időpontjában hatályban volt jogszabályhoz képest lehet megállapítani. Ez a tétel a jogbiztonság követelményének tesz eleget. Következik belőle, hogy akik az adott időszakban hatályban volt jogszabály szerint eljárva okoztak másoknak sérelmet (személyi sérelmet, vagyoni kárt, társadalmi hátrányt), hoztak államigazgatási határozatot, folytattak bűnügyi nyomozást, emeltek vádat, hoztak bírói ítéletet, működtek közre határozatok, büntetőítéletek végrehajtásában: nem jártak el jogellenesen. Tetteiket lehet erkölcsileg, politikailag negatívan minősíteni, elmarasztalni, de nem lehet jogellenes magatartásnak értékelni.

Ennek megfelelően a jogellenesség köre azokra a cselekményekre korlátozódik, amelyek végrehajtásuk időszakában (“pillanatában”), az akkor hatályban volt jogszabályokkal szemben álltak, azokat is sértették. Ebben a körben viszont a “jog” fogalmát szigorúan kell értelmeznünk, csak azok a szabályok jogszabályok, amelyek az alkotmányban (az 1949. évi alkotmányban), illetőleg a jogalkotásról rendelkező törvényekben és törvényerejű rendeletekben meghatározott jogszabályi hierarchiában helyet foglaltak. Ezen túl megkívántatik e jogszabályok publikus jellege, vagyis hogy a Magyar Közlönyben (hivatalos lapban) közzétételre kerültek.

Természetszerűleg nem alkotja a jog anyagát a korabeli “politikai döntés”, a telefonon adott utasítás, a pártfegyelemnek engedelmeskedés stb. Az “informális csatornák” nyomán elkövetett azok a cselekmények, amelyek ebben az értelemben “parancsra” történtek, de szemben álltak az érvényben volt jogrenddel: jogellenes magatartások.

Összefoglalva megállapítható tehát, hogy a jogtalan előnyök szerzését, illetőleg a jogtalan hátrányok okozását csak az előbbi értelmében felfogott, a tételes joghoz kötött személet szerint lehet jogilag értékelni és elbírálni.«

A Szakvélemény magáért beszél. Kézzelfogható megállapítása az elmúlt önkényuralmi rendszer kényszerű tudomásulvételén kívül egyrészt az, hogy a kárvallottak erkölcsi és anyagi rehabilitációját elválasztja a “szankcionáló”, “igazságtételi” jogi eszközöktől, helyesen mondván, hogy ezek nem helyettesíthetik egymást, másrészt az, hogy az elkövetés az önkényuralmi elkövetés időpontjában hatályos jogrend szerint vizsgálható, tehát formálisan akkor van jogellenesség, ha korabeli jogi normába ütközik a cselekmény.

Moór Gyula a kor neves polgári jogfilozófusa ugyanezt a véleményt fejti ki, amikor létezőnek tekinti a bitorló hatalom által teremtett jogviszonyokat:

Aki a forradalmi jog keletkezésének lehetőségeit tagadná, az ellentétbe jönne a világtörténelem tanúságával, amely azt bizonyítja, hogy jogsértésből (hódításból, bitorlásból, forradalomból, vagy államcsínyből) igen gyakran új jog keletkezett. A forradalmi tényeknek jogalkotó a hatalmát a legitimista felfogás is elismeri a közjogi postliminium intézményében, amely nem jelent egyebet, mint azt, hogy a bitorló hatalom olyan jogviszonyokat teremthet, amelyeket a visszatérő legitim hatalom is elismer, mert elismerni kénytelen. (Például a magyar 1920. I. tc. 9. §). De pusztán elméleti megfontolások alapján is erre az eredményre kell jutnunk, mert ha a forradalmi jog lehetőségét tagadnók, akkor azt állítanánk, hogy a jog csak legitim úton jöhet éltre, vagyis mindig csak a tételes jog előírásai szerint. Ez azt jelenti, hogy a régebbi jog, amely az újabb jog létrejövetelét szabályozza, szintén csak egy még régebbi jog szabályai szerint jöhetett létre. Ez a visszavezetés sem mehet ad infinitum. Fel kell vennünk végre egy olyan első jogot, amely nem jöhetett létre egy még előbbi jog előírásai szerint – mert előtte még nem volt jog –, hanem eredetileg önmaga erejére támaszkodva keletkezett. Ez pedig ugyanaz, mint a forradalmi jog, mert ez is, mint önmaga erejére támaszkodó jog keletkezik.”325/a – 182.

Más helyen – Radbruch német szerzővel, a relativista értéktani elmélet képviselőjével vitatkozva – így ír: “… a jogfilozófiának módjában áll a jog helyességének végső értékmérőjét meghatározni; ez az értékmérő nem lehet a jog maga, sem a művészet, sem a tudomány, hanem csupán az erkölcs. Az igaz, hogy a különböző erkölcsi felfogások közül nem lehet az értékmérő gyanánt alkalmazandót pusztán tudományos érvek segítségével kiválasztani; a jogfilozófiának azonban módjában áll tudományos érvekkel való indokolás nélkül is, valamely határozott erkölcsi felfogás alapjaira helyezkedni, s az értékmérőül elfogadott végső erkölcsi alapelveket megjelölve, segítségükkel a jog helyességét megítélni. Nem szükséges tehát, hogy tartózkodjék a jog értékelésétől és pusztán a politikai pártállások elméletévé váljék.”50/o.

Radbruch végül 1945 után eljut oda, hogy “… jobb bármiféle törvény, mint semmiféle, mert legalább jogbiztonságot teremt. De a jogbiztonság nem a jog által megvalósítandó egyetlen és döntő érték. A jogbiztonság mellé két másik érték lép: a célszerűség és az igazságosság”. “… a jogot – a pozitív jogot is – nem tudjuk másképp definiálni, mint rendként és szabályként, mely értelmének megfelelően az igazságosság szolgálatára hivatott.”50/p.

Radbruch nézetei a súlyosabb jogsértések ügyében megegyeznek korunk értékelvű jogászainak az önkénnyel és az erkölcsnélküli, értéktagadó jogalkotással való folyamatosságot megtagadó véleményével. A magyarországi “rendszerváltoztató” törvényalkotás mégis teljes egészében az önkényuralommal “kényszerűen” vállalt, az 1989-ben jelentős pártállami érdekeket hordozó megegyezéssel létrehozott, Alkotmánybíróság által is diktált jogfolytonosság alapjára helyezkedett.

1990. május 2-án, még idegen megszállás alatt, formailag szabad választások után alakult meg az új országgyűlés. A jogtechnikai jogfolytonosság megmaradt az önkényuralmi rendszerrel, az alkotmányos jogfolytonosság részben létrejött az 1946-ban kikiáltott (egyes pártok és politikusok jószándéka ellenére súlyos bűnökkel terhelt) köztársasággal, de a történelmi alkotmány folytonossága nem állt helyre. Azért részleges még a köztársasági jogfolytonosság is, mert az új „alaptörvény”, az 1949. évi XX. törvény a megelőző csonka demokráciának is a tagadása. Átmeneti, provizórikus állapotban élünk, nemcsak alkotmányjogilag, hanem gazdaságilag, erkölcsileg, kulturálisan is.

Az ilyen országgyűlés és politikai rendszer, nézetünk szerint átmeneti, időleges, feltételes legitimitást, azaz hitelességet, elfogadottságot élvez. A feltételes legitimitás mindaddig tart, amíg az állami élet kiegyensúlyozott alkotmányos folyamata helyre nem áll, vagy meg nem hiúsul. Történeti alkotmánnyal bíró országban a szabadságjogok tényleges érvényesülése és a társadalom alapvető működőképessége fenntartása mellett a kiegyensúlyozott alkotmányos élethez hozzátartozik a történeti alkotmány helyreállítása, vagy a vele való végleges és végzetes szakítás a népszuverenitás elve alapján. Ez azonban egy külön alkotmányozási célra választott testület, alkotmányozó nemzetgyűlés vagy országgyűlés feladata lehet, amint ezt illeti az államforma megállapításának joga is. Az államforma tekintetében véleményünk az, hogy a szentkorona állameszme nem zárja ki a köztársasági államforma lehetőségét, noha a királysági államforma – a trón betöltésére tekintet nélkül – közelebb áll hozzá. Történelmi tény, hogy a királysági államforma alkalmas a parlamenti demokrácia legkifinomultabb formáinak befogadására, s talán a demokráciával járó nehézségek enyhítésére is. A két államforma jellemző példája Nagy Britannia és az Egyesült Államok. Mindazonáltal egy ezeréves királyságra visszatekintő országban a tárgyilagosság és a saját országunk iránt elvárható jóindulat teljes hiányát mutatja az, aki ezt az államformát minden rossz,- félfeudális, rendies, antidemokratikus - jelzővel illeti.

Összegezve: mindkét államforma alkalmas (bár nem azonos minőséget képvisel) mind a jelenkorban elfogadott alkotmányossági követelmények, mind a történeti alkotmány követelményeinek érvényesítésére. Nem kívánjuk letenni a garast egyik mellett sem éppen azért, hogy mindkét államforma hívei fogadják el a történeti alkotmány értékes, a nemzetközi követelményeknek megfelelő, de a nemzetközi kényszereknek hatékony ellensúlyt jelentő elveinek megújítva történő beépítését a jelenkor alkotmányos elveibe és szabályaiba.

Az alkotmányos, legitim hatalom folyamatosságának helyreállítása nem jelent, de a bekövetkezett eltörölhetetlen változások miatt nem is jelenthet restaurációt, a régi politikai-gazdasági rendszer vagy akár a jogrendszer helyreállítását, de jelenti a történelmi szerves folyamatosság erejének, kisugárzásának bekapcsolását a nemzet életébe, ami más, több, mint jogszabályok és hatalmi szerkezetek folyamatossága, ami a lelki, szellemi, spirituális kapcsolódást jelenti mindahhoz a tapasztalathoz, kultúrához, amit a magyar nép és testvérnépei, a Szent Korona népei létrehoztak, felhalmoztak tudatosan vagy egymást támogató ösztöneikben őriznek. A folyamatosság helyreállítása nem jelenti a királyság mintegy öntörvényű, minden további döntés nélküli helyreállítását, sem pedig a régi jogrend és társadalmi viszonyok halottaiból való feltámadását. Ugyanakkor a jogfolytonosság deklarálásának elmulasztása nem teszi önmagában illegitimmé, hiteltelenné, elfogadottság nélkülivé a hatalmat, ha az szabad választásokon nyugvó demokratikus (adott esetben működő parlamentáris) rendszerrel bír, még akkor sem, ha a népakarat, vagy a népakarat fogyatékossága folytán a nemzeti érdek csonkán érvényesül akár tömeglélektani, szociológiai okból, akár a politikai rendszer fogyatékossága miatt, s még akkor sem, ha az illegitim módon létrejött alkotmány-alaptörvény kisebb-nagyobb részben megmaradt, de azt a parlament – noha tehette volna –teljes egészében nem váltotta fel másikkal, hanem hallgatólagosan tudomásul vette, aszerint működött tovább. Ez azonban mindenképpen a csonka legitimitás időszaka nemcsak a jogfolytonosság hiánya, hanem az említett legitimitási hiányosságok miatt is. A legutolsó történelmi-legitim hatalommal való folyamatosság kimondásának elmulasztása – akár egy percre, egy elvi állásfoglalást jelentő törvény erejéig -, egy sokszázéves legitim hatalmi előzmény, s a közösség lelkiségét, kultúráját, jellegét, törekvéseit sarkalatos törvényeiben és szokásaiban megjelenítő történelmi alkotmányhoz való viszony világos törvényi meghatározásának mellőzése, tehát annak hallgatólagos elvetése az államot egyik legfontosabb (ha nem is egyetlen) legitimációs pillérétől fosztja meg. Az ilyen állam csonka, fogyatékos legitimációjú, a hiteltelenség és hitelesség határán lévő alakulat még akkor is, ha erről a társadalom nem minden tagja - a külföld pedig egyáltalán nem – tud. Ez az állam nem alkotmánynélküli, de ingatag legitimációjú, szilárd erkölcsi és történelmi alapokat nélkülöző, alkotmányos és társadalmi válsághelyzetre igen fogékony, sérülékeny alakulatnak tekintendő a jogfolytonosság egyértelmű rendezéséig.

Hogyan ítéljük meg a közjogi jogfolytonosságot?

A közjogi jogfolytonosság bizonyos időponttól – amely nézetünk szerint 1944. március 19. – való megszűnése azt a megállapítást követeli meg a nemzeti szuverenitást hordozó választott szervtől, hogy a jogfolytonosság ebben az időpontban megszakadt.

Megállapítandó a következő időszakban hozott jogszabályok legitimitás és szuverenitás nélküli jogalkotótól való származása azzal, hogy a törvények tekintetében az országgyűlés, más jogszabályok tekintetében a kibocsátó szerv (kormány, miniszter stb.) dönt hatályban tartásukról vagy hatályon kívül helyezésükről, egységes elvek alapján.

A figyelembeveendő elvek között első helyen vizsgálandók a történeti alkotmányosság előzőleg példálózóan, nem mai szakkifejezésekkel megjelölt elvei, mint folyamatosságképző elvek.

Folyamatosságképző tény az, hogy a népképviseleti elv formális érvényesülése – bizonyos fogyatékosságoktól eltekintve – a közjogi folytonosságban jogelődnél is megvolt.

Folyamatosságot fejez ki az osztott és országgyűlés által ellenőrzött hatalom e tekintetben való hasonlósága, továbbá a történelmi magyar állam és nemzet jelképeinek, fontos személyiségeinek, történelmi tényeinek, nyelvének, kultúrájának megbecsülése, bizonyos intézményeinek hasonlósága, az azonos vagy hasonló értékek tisztelete és védelme. A közjogi jogfolytonosság ezen kapcsolódási pontok megtalálása, megerősítése, a kapcsolódás körének kiterjesztése, a történeti és korszerű követelmények szerves együttesével ellentétes jogszabályok, intézmények megszüntetése, újak létrehozása s mindezek alapján annak kinyilvánítása erre választott népképviseleti testület által, hogy a megelőző, utolsó legitim rendszer és a mai között alkotmányos folyamatosság van.

A törvények keletkezésükre visszamenő hatályú megsemmisítése, hatályon kívül helyezése általános szabályként nem követhető, csak nyomósan indokolt esetben. Ez nem lehet akadálya “igazságtételi” jellegű kártérítési vagy más kárenyhítő, megfelelő súlyú elégtételt nyújtó törvényalkotásnak. A jogbiztonság és kiszámíthatóság elve egyfelől, az igazságosság elve másfelől jogszabályonként gondos mérlegelést követel, annak egybevetését, hogy jár-e annyi előnnyel egy újabb törvényi szabályozás, mint amennyi felesleges hátrányt és zavart okoz. Ha nem jár annyi előnnyel, ez sem jelentheti az igazságtételi jellegű rendezés meghiúsulását, hanem más megfelelő szabályozást kell alkalmazni. Ez a mérlegelés bizonyos körben jelentheti az eredeti ill. ahhoz közeli állapot helyreállítását.

Nem kerülhetjük meg a kérdést: milyen alkotmányos szabályozás lesz a jogfolytonosság jogrendjének alapja? Válaszunk: vissza kell térni a Szent Korona tanán nyugvó történelmi alkotmányhoz. Ennek abszolút mércéje és kiindulópontja nem lehet a jelenlegi „alaptörvény” az eddigiek alapján jól érthető okból, ugyanakkor ennek és a jelen politikai rendszernek a jogfolytonosság megszakadt voltára tetszetősen hivatkozó teljes elutasítása sem járható út.

Mi a teendő a jelen viszonyai mellett?

Térjünk vissza a Corpus Juris-hoz? Igen! A szabadon választott országgyűlés törvényeinek ott a helye. A történelmi alkotmány visszatérését azonban nem elegendő kinyilatkoztatni. Az ötven éves megszakítás törést jelent a közjogi szokásokban, a nem legitim szervezetektől származó létező, most ható, évtizedeken át életviszonyok tömegét alakító szabályok visszamenőlegesen, azaz életviszonyok tömegére hatóan érvényesen nem változtathatók meg.

Meggyőződésünk, hogy a történelmi közjog és jelen mostoha viszonyaink között sarkalatos (alap) törvényekkel teremthetjük meg a szerves kapcsolatokat. A sarkalatos törvények – melyek egyidőre megjelentek az 1989-es rendszerváltoztató folyamatban - a közjog egy-egy területét ölelnék fel, mint az alapvető jogok és szabadságok, az államforma (országgyűlés – államfő – kormány viszonya és hatásköre), az igazságszolgáltatás (bíróság, ügyészség), az önkormányzatok, a tulajdonviszonyok (gazdasági-, pénzviszonyok), alapvető intézmények (második országgyűlési kamara, közigazgatási bíróság, alkotmánybíróság, mint az országgyűlés csonka szuverenitásának tényezője), létrehozása vagy megszüntetése és más alapvető kérdések akár oly módon is, hogy meglévő törvényeket átdolgozva sorolnánk a sarkalatos törvények közé. A sarkalatos törvények preambulumai, bevezető részei megfelelő méltatást adnának a történelmi közjogi hagyománynak az aranybullától a trónöröklési törvények alkotmánybiztosító rendelkezésein át a vallásszabadságról rendelkező és az 1848. évi áprilisi törvényekig, folytatva ezeket a polgári jogrendet megalapozó kiegyezés utáni törvényekkel, a nemzetiségi törvénnyel, az 1921-es trónfosztási törvénnyel, és 1849. és 1707.évi előzményeivel vagy az 1926-os felsőházi törvénnyel és más törvényekkel, ezeket nemcsak történelmi, de jogértelmezési háttérnek is állítva.

A sarkalatos törvények alapelveiről és az alapvető jogokról alaptörvényt, sommás alkotmánylevelet kell alkotni, s ezt a törvényt, vagy annak kérdésekbe foglalt kivonatát lenne célszerű népszavazásra bocsátani. Bár nem új alkotmány elfogadásáról van szó, a szabályozás (államformára és alkotmányos jogfolytonosságra kiterjedő) jellege népi elfogadást igényel.

Jellegére és tartalmára tekintettel célszerű az ilyen törvényalkotás megerősítése alkotmányozó nemzetgyűlés, valamint népszavazás által. A sarkalatos törvények és az alapelveikről szóló alaptörvény együtt jelenthetik majd Magyarország alkotmányát. Ebben a felfogásban a Szent Korona a magyar állam megfelelője, hűséget, államfői, miniszteri, képviselői, bírói, ügyészi, köztisztviselői, katonai esküt rá kellene letenni, a bíróságok ítéleteit nevében kellene kihirdetni. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a királykoronázás és a hatalomátruházás a koronázás útján jelenleg nem működő, s lehet, hogy történelmileg be nem látható ideig szünetelő elemei a Szent Korona tanának. Ezért ezen elemekre hivatkozva nem vethető el a Szent Korona tana, amely a nemzet főhatalmát, egységét, az osztott, ellenőrzött hatalomgyakorlás elvét a mai nemzetközileg elfogadott alkotmányos elveknek megfelelően, archaikusan, de azokkal semmiképpen nem ellentétesen fejezte ki már évszázadokkal ezelőtt, s amely több megújuláson esett át a történelem során. Ezért keresünk és üdvözlünk a jelen alkotmányosságának képviselői részéről minden olyan gondolatot, amely a közjogi hagyomány megmentését, a közjogi folytonosság igényének valódiságát ismeri el, s vitatkozunk azon érvekkel, amelyek a Szent Korona tan nem működő, szünetelő elemei miatt bizonytalanok egy mai értelemmel és tartalommal bíró szentkoronás gondolkodás hasznosságát és jogi-erkölcsi szerepét illetően.50/ob. Pedig ez az új értelmű, de régi lényegét megőrző eszmeiség életmentő lehet egy erkölcsi –társadalmi válságban élő társadalom, nép számára.

A törvényalkotásra általában korlátozás nélkül jogosult országgyűlés, miként azt az újabb szerzők kifejtik, nem lehet elfogulatlan, jó és végleges bírája egy olyan törvénycsomagnak, amely saját szerepét, hatáskörét is meghatározza. Ezért alkotmányozó nemzetgyűlés vagy ilyen felhatalmazású, külön szabályok alapján választott (a társadalom szellemi, gazdasági elitcsoportjait, érdekképviseleteit, önkormányzatait, egyházait, nemzetiségeit is felölelő) országgyűlés és népszavazás elvileg nélkülözhetetlen. A sikeres jogpolitikai rendezés alapelve – mindaddig, amíg ez valamilyen sikerrel kecsegtet – a meglévő és a történeti jog és alkotmány erős ütköztetésének, a vagy-vagy kérdés feltételének, a jelen hatalmi legitimitás nyílt tagadásának kerülése, a történelmi alkotmány és jog harmonikus, a változásokat és jelen követelményeket figyelembevevő érvényesítése, az „ahogy lehet” elvének figyelembevételével, elfogadva azt, hogy a jó keretek közé, jó táptalajra helyezett szerves jogfejlődés időt igényel. Ennek alapjait viszont határozottan és viszonylag rövid idő alatt kellene lerakni. Most sem mondhatunk mást, mint 1926-ban dr. Vass Lajos ügyvéd, nyug. királyi ítélőtáblai bíró: ”A magyar nemzet nem kapcsolódhatik be az új világorganizációba anélkül, hogy az erkölcs eszméjén, s ezzel együtt a nemzeti jog fejlődésén elkövetett súlyos sérelmek orvoslását szüntelenül ne követelje. ( ) Hogy belső jogrendünk szilárd legyen és a nemzet haladását biztosítsa, azt széles, demokratikus alapon kell fölépítenünk, azonban a történeti jogfejlődés gondos megőrzésével.”

A Szent Korona kiszabadítása felveti a magyar történelmi közjog újraértékelésének, a nyugat európai jogi formákkal és értékekkel együttes, méltó kezelésének nemcsak feladatát és kötelességét, hanem tényleges foganatosítását is. Elemi igényű követelmény az, hogy Magyarország Szent Koronája - a főhatalom teljességét jelentő és jelképező, a társadalmi béke és egyensúly létrehozására és megtartására alkalmas különleges államszemélyiségként - megkapja soha meg nem szűnt jogalanyiságának elismerését.A Szent Korona eszme legújabbkori nagy fordulata az, hogy a királynak ( a Szent Korona fejének) helyét is tartósan a magyar nemzet tölti be, a Szent Korona és a nemzet azonos. Legyen Magyarország valóban a Szent Korona országa! Ennek feltétele a magyar nemzet felemelése erkölcsben, lelki kultúrában, műveltségben. A kérdés nem az, hogy királyság vagy köztársaság legyen, hanem az, hogy sikerül-e az előbb említett nemzetkoronázás.

Vissza az oldal tetejére