Vissza a főoldalra * Vissza 2002 szept 13-14 írásokhoz * Vissza meghívóhoz

 Tunyogi Csapó Gábor: Vízválasztón

(Az emigrációban 40 éven át Kocsis Gábor néven írtam.)

Az utóhang: Mintegy százezer polgár hallgatta aug. 30.-án este a Szabadság téren Orbán Viktort, aki - mint mindig - most is okosan, szépen és lelkesítően beszélt. De: elég-e az, amit mondott? Kétségtelenül szükség van új médiatörvényre, egy, a nemzeti és polgári értékeket/érdekeket hirdető, közszolgálati tv-csatornára. Valljuk meg azonban őszintén: ez önmagában annyit ér, mint halottnak a csók. A nemzetnek új alkotmányra van szüksége, amely előírja egy második, pártoktól független, a polgári önszerveződés alapján álló, törvényhozó testület megteremtését. Az Orbán Viktor által kilátásba helyezett, tavaszi népszavazásnak elsősorban erről kell szólnia!

Ha a legutóbbi, amerikai elnökválasztás körüli szégyenletes és nevetséges huzavona nem lett volna elegendő ehhez, akkor az áprilisi magyar választások talán mások számára is világossá tették azt, amit magam - miután évtizedeken át figyeltem a legdemokratikusabbnak nevezett, nyugati államok politikai életét - már régen felismertem, t.i. azt, hogy a négyévente rituálisan megismételt választások ezekben a demokráciákban is éppúgy szemfényvesztésnek tekinthetők, mint a diktatórikus egypárt-államok választási cirkuszai. A különbség csak annyi: a többpárt-államban a választópolgár elhiheti, vagy elhitetheti magával - ha elég buta -, hogy valóban érdemleges döntést hoz akkor, amikor erre vagy arra a pártra szavaz. S no persze: a többpárti szemfényvesztés sokkal több pénzt és energiát emészt föl, amit mind nemesebb célokra lehetne fordítani.

Ezért kissé kesernyés kuncogással követem a parlamenti és parlamenten kívüli vitákat arról, hogy manipulálták-e a választásokat. Hölgyeim és Uraim! A választásokat mindig, mindenütt manipulálják, mégpedig teljesen legálisan, tekintettel arra, hogy a választási törvények lehetővé teszik a manipulációt, minek következtében évtizedek óta szinte soha, sehol nem alakult olyan kormány, amilyet a választópolgárok többsége szeretett volna. S ha ez mégis előfordult, abban sem volt köszönet, hiszen minden kormány csak azt folytatta, amit elődje csinált, a választási ígéretektől függetlenül egyetlen párt sem képes igazán másképp kormányozni, tekintettel arra, hogy az emberiség sorsát olyantények, tényezők - realitások - határozzák meg, amelyeket politikai eszközökkel nem, vagy csak nagyon csekély mértékben lehet befolyásolni.

E tények:

Ezek durva és kérlelhetetlen, anyagi - materiális -realitások, amelyeken semmiféle politikai akarat nem tud, nem tudhat változtatni. Elképzelhetők természetesen (gazdaság)politikai döntések, amelyek radikálisan orvosolhatnák például az élethez alapvetően szükséges javak - élelmiszer, ivóvíz, energia – elosztásának igazságtalanságait, de hát vannak nem anyagi természetű realitások is, így például az emberiség legalább kilencven százalékának önzése és ostobasága, minek következtében a Föld mai népességének egy harmada az éhhalál szélén tántorog, másik harmada súlyosan alultáplált, míg a harmadik harmad betegre zabálja magát. De hát tessék elképzelni: mi történnék azzal a kormánnyal, lett légyen még oly demokratikusan és tisztán megválasztva is, amely megpróbálná egy jóléti államban fejadagolni az alapvető élelmiszereket, az ivóvizet és az energiát!

No de kérem, mi közünk van nekünk mindehhez, kérdezhetné valaki; mi itt és most egészen más problémákkal küzdünk s az eddig vázolt tényeken úgysem tudunk változtatni. Ez kétségtelenül igaz, mégsem árt – talán szükséges is - sajátos helyzetünket e globális keretekbe helyezve látni és értékelni.

Itt ki kell talán térnünk a sokak fülében nagyon rosszul hangzó globális szó értelmére. A szó maga persze ártatlan, mint a ma született bárány: globus = gömb, ebben az összefüggésben a Föld, az a (csaknem) gömb alakú égitest - csillagászati méretekben még csak nem is gombóc, legfeljebb porszem -, amelynek felületén ma mintegy hat milliárd ember él, körülbelül tizenkétszer annyi, mint amennyinek tartósan biztosítani tudná a mai jóléti államok polgárainak életszínvonalát. (Ezt nálam sokkal okosabbak már harminc évvel ezelőtt kiszámolták.) Globális pedig minden olyan jelenség, amely a gömb egészét érinti valamilyen formában.

A fent leírt gondok tehát globálisak, s valamennyiünk közös érdeke lenne, hogy egyöntetű, globális intézkedésekkel próbáljuk megoldani vagy legalábbis enyhíteni azokat. Ennek ellenére százezrek sőt milliók vadulnak meg a globális és globalizáció szavak hallatán, sajnos teljes joggal, mert a globalizáció a mai gyakorlatban egészen mást jelent, t.i. azt, hogy egy zárt, voltaképpen elenyészően kicsiny, de óriási gazdasági, pénzügyi és információs hatalommal rendelkező csoport saját érdekeit terjeszti ki az egész bolygóra, kiszipolyozván annak minden népét s kíméletlen rablógazdálkodást folytatván az amúgy is kimerülőben lévő erőforrásokkal. (Lásd ehhez David C. Korten "Tőkés társaságok világuralma" c. könyvét; a kérdésnek persze már jelentős irodalma van, magam tucatnyi művet tudnék felsorolni kapásból, amelyek azonban- ismereteim szerint - a csak magyarul olvasók számára egyelőre elérhetetlenek.)

Az ilyesfajta gondolatokat "komoly politikai körök" természetesen fölényes és lenéző mosollyal intézik el: no, már megint egy "összeesküvés-elmélet"... Hagyjuk meg őket e boldogító hitben, nem érdemes, nem is lehet vitatkozni velük. Számunkra viszont nagyon fontos, hogy mindezt világosan lássuk, mert itt érnek össze sajátos gondjaink a globális gondokkal, itt szembesülünk mi is a fenti értelemben vett globalizáció brutális törekvéseivel. Ugorjunk tehát fejest a mai napi politikába, amelynek legégetőbb kérdése az, hogy az ország népességének jelentős többsége elégedetlen az országgyűlési választások eredményével, teljes joggal, hiszen - bárki bármit mond - mindenki előtt világos, hogy azok masszív, külföldi beavatkozások és a törvény adta, manipulációs kereteken messze túlmenő csalások nélkül egészen más képet mutattak volna. (A FIDESZ-MDF-lista megszerezte volna a mandátumok legalábbis vékony többségét, minden bizonnyal parlamentbe jutott volna a MIÉP s biztosan nem jutott volna be a SZDSZ. Ezen lehet természetesen vitatkozni, de minek, a dolgokat az utolsó tizenkét év összefüggéseiben kell szemlélnünk, mert akkor a vak is megláthatja: a nagy, globalizációs sakkjátszmában senkinek nem érdeke, hogy az egykori "szocialista tömb" nagy történelmi múlttal rendelkező országaiban tartósan az itt élő nemzetek érdekeit őszintén, tisztességesen és határozottan képviselő erők kormányozzanak. Nincs itt semmiféle összeesküvés: üzlet van... Nem véletlen, hogy a meztelen igazságot az amerikai befektetők legtekintélyesebb, pénzügyi szaklapja, a naponta 300.000 példányban megjelenö Investor's Business Daily' mondja ki, megállapítván, hogy a nyugati - főképp az amerikai - tőkések legszívesebben a volt kommunistákat látják hatalmon az egykori Varsói Szerződés országaiban.

Naivitás lenne tehát azt hinni, hogy az 1990 óta ebben a térségben – a balti államoktól le egészen Bulgáriáig - kialakult "politikai váltógazdaság" a véletlen műve, s hogy ez az itt élő nemzetek többségi akaratán alapul. O nem! Pontosan kidolgozott, végtelenül cinikus és aljas koreográfia szerint mentek és mennek a dolgok. Mert valójában minden a ma egyedüli, az USA - értsd: Wall Street -vezetése alatt álló világhatalom érdekeinek megfelelően történt és történik. 1990-ben nyilván nem lehetett megakadályozni azt, hogy a Moszkva igájától megszabadult országokban nemzeti érdekeket képviselő kormányok kerüljenek hatalomra, s ez nem is állt senkinek sem érdekében.

A térségben élő hozzávetőlegesen 95 millió ember a "szocializmus" negyven éve után a teljes reménytelenség és elfásultság állapotában leledzett s az országok gazdasága romokban hevert. Ezeket a milliókat fel kellett rázni, megcsillantván előttük a reményt: most érdemes lesz élni és dolgozni, gyűrjétek fel tehát az ingújjat, emberek! Arról azonban mindenütt gondoskodtak, hogy a rendszerváltás vértelenül történjék s megmaradjon és jól megszedje magát mindenütt az a gárda, amely negyven éven keresztül feltétel nélkül kiszolgálta Moszkvát, s amelyről biztonsággal fel lehetett tenni, hogy éppúgy ki fogja szolgálni a világ új urait is.

Meg is indult mindenhol az élet. Az első négy év után már lehetett látni, hol, mit, mennyit s hogyan lehet és érdemes lefölözni. Így mindenütt előkerültek a talonból az időközben alaposan megtollasodott, régi bérenc-csoportok, amelyek kormányhatalomra jutva szabad kezet engedtek a harácsoló karvaly-tőkének. A következő négy év alatt - 1994-töl 1998-ig - megtörtént az első nagy lefölözés, minek következtében viszont az embermillióknak újra elment a kedve még az élettől is; ismét kormányhoz kellett tehát engedni a nemzeti polgárosodás erőit. Húzd meg, ereszd meg! Ez különösen Magyarországon váratlanul jó és látványos eredményekhez vezetett. Hurrá, itt most igazán van mit lefölözni! Elő tehát a quislingekkel! No persze: a parlamentáris demokrácia szabályai szerint megy minden. (Ezt a játékot az USA nem először játsza. A hatvanas évek végén világossá vált, hogy a Kennedy által elindított keleti politikát a Német Szövetségi Köztársaság CDU/CSU-FDP koalíciójából álló kormánya nem hajlandó követni; az FDP /Freie Demokratische Partei, a német SzDSz/tehát bizonyíthatóan amerikai ukázra pálfordulót csinált s 1969-ben a szociáldemokratákkal lépett koalícióra, megnyitván ezzel az amerikai iránynak megfelelő brandti keleti politika útját. Ugyanez az FDP 1982-ben - ugyancsak amerikai ukázra - újra a CDU/CSU-val lépett koalícióra, mert a szociáldemokratákkal meg Reagen keleti politikáját nem lehetett volna keresztülvinni. Ne csodálkozzunk tehát, kérem!)

Ebben a megvilágításban látnunk kell azt is, hogy a magukat polgárinak nevező erők valójában nem is akarták igazán megnyerni a választásokat s egyáltalán nem gondolnak arra, hogy megbuktassák a Medgyessy/Kuncze-kormányt. Nyilván idejében megkapták az ukázt a globalizáció nagyfőnökeitől: Ne ugráljatok gyerekek, mert abból csak baj lesz! Mi most tarolni akarunk, hisz' van még rabolni való: az infrastruktúra, az egészségügy, az oktatás és, mindenekelőtt a föld, amire legjobban fáj a fogunk... Legyetek szépen csöndben, a ti feladatotok most az, hogy gondoskodjatok a nagy belső feszültségek ártalmatlan levezetéséről - erre nagyon jók a polgári körök -, s őrizzétek meg magatokat, mert négy év múlva nektek kell újra rendbe tenni a dolgokat, beindítani mindazt, ami addig megint leáll, hogy aztán újabb négy év után ismét legyen mit lefölöznünk...

Itt a magyarázata annak, miért volt a FIDESZ/MDF választási kampánya olyan amilyen: enyhén szólva langyos, visszafogott, letompított.

Mindenki tudta, hogy ezeket a választásokat a másik oldalnak kell megnyernie. Aki nem hiszi, járjon utána, illetve nézze meg, mi történt és történik azóta is a parlamentben. Pintér Sándor készségesen igazolta a választások "tisztaságát". Jó: lehet, hogy az érvényes (de rossz) törvények szerint nem tehetett mást, a FIDESZ-frakciónak azonban nem lett volna szabad áldását adni erre. A magyarázat, hogy nem akarták megkérdőjelezni a köztisztviselők választásokkal kapcsolatos, lelkiismeretes munkáját (Rógán Antal, Heti Válasz, júli 12.) , álságos, szánalmas, nevetséges... Ez is megerősíti azt a benyomást, hogy a nemzeti/polgári oldal kezdettől tudta, hogy nem szabad megnyernie a választásokat, de jaj: Orbán Viktor majdnem elpackázta a dolgot; talán ő maga és megbízói sem tudták elképzelni, hogy karizmatikus egyénisége két hét alatt átbillentheti a mérleget. Vagy lehet, hogy egyszerűen kirúgott a hámból, fittyet hányva az ukázokra? Csak úgy mellesleg: képzeljük el, mi lett volna, ha Orbán az első fordulót megelőző legalább négy héten át úgy kampányolt volna, mint a kér forduló között! Nem tette, nyilván nem tehette. A belügyminiszter és frakció dolga volt kivasalni a nem várt gyűrődést s Orbánnak nyilván nem maradt más hátra, mint nemes egyszerűséggel beismerni vereségét. Ennek ellenére tanácsosnak látszott teljesen kivonni a forgalomból, elküldeni minél messzebbre, a földteke másik oldalára, hiszen puszta jelenléte összezavarhatta volna a dolgok kívánt menetét. S amikor alulról érkező hangok elkezdték követelni a szavazatok újraszámlálását, odafönt sietett mindenki kijelenteni, hogy hát igen, igen, az nem lenne rossz, ez azonban nem jelenthetné azt, hogy megkérdőjelezzük a hivatalosan kihirdetett végeredményt. Szabad kérdezni, mire lenne jó akkor az újra számlálás? Ez bizony fogas kérdés, jó lenne elterelni róla a figyelmet. Feldobja tehát valaki a D-209-es ügyet, ami nagyszerű gumicsont, sokáig és látványosan el lehet rágódni rajta, egyszerre előkerül ismét az ügynöktörvény különböző változatokban, parlamenti vizsgálóbizottságok alakulnak, a t. honatyák/anyák nyílt színen jól odamondogatnak egymásnak, ó, ezt nagyszerűen értik... Ki veszi észre, hogy mindez üres felhajtás, szócséplés, szemfényvesztés, elterelendő a figyelmet arról, hogy az új kormány lázasan "tisztogat", minden jelentős pozícióba visszahelyezvén a régi, hétpróbás kádereket, akik aztán suttyomban feltartott kézzel várnak az ugrásra kész külföldi befektetők kenő-pénzeire, és a neoliberális, globalizációs pénzügyi maffia vígan folytatja - vagy kezdi újra - az ország kifosztását... S a nóta vége: a parlament végül mintás egyetértésben, szinte egyhangúan megszavazza a költségvetés módosítását...

Mindebből persze azt a rendkívül szomorú következtetést kell levonnunk, hogy a lelépő (leléptetett) kormány minden, a nemzet számára kétségtelenül üdvös intézkedése csak arra volt jó, hogy feltáplálja a kimerülőben lévő fejőstehenet. Mennyire szeretném, ha nem így lenne, attól tartok azonban, hogy így van, s a kérdés az: létezik-e, elképzelhető-e egyáltalán a kitörés ebből az ördögi körből? Ez a kérdés jelenti a vízválasztót, amelyen állunk, mi, a nemzet és korunk talán egyetlen karizmatikus politikusa, Orbán Viktor, aki most olyan helyzetben van, mint hajdanán Caesar a Rubikon folyónál, amikor is egyedül az ö személyes döntésétől függött a megrendült római impérium jövője. A méreteket természetesen nem lehet összehasonlítani, a döntés és a felelősség súlya azonban nem kisebb és e döntés elöl nem lehet kitérni. Aki a vízválasztón áll, annak két irány között kell választani, mert harmadik nincsen.

Nézzük tehát az áprilisi választások óta kialakult helyzetet. Teljesen felesleges azon veszekedni, hogy a választásokat manipulálták-e vagy sem, legfeljebb azon lehetne vitatkozni, hogy a manipulációk mennyiben mentek túl a törvény szabta határokon. Lehetne, de nem érdemes, a lényeg ugyanis az, hogy a választópolgárok jelentős többsége – véleményem szerint legalább hatvan százaléka - becsapva érzi magát s nem tekinti legitimnek az új kormányt. Felesleges az újraszámlálás körüli huzavona is, mert eredménye nem változtatna ezen a lélektani realitáson, s az efajta realitások a politika síkján mindig többet nyomnak a latban, minta statisztikai számítások, amelyekkel - mint tudjuk - be lehet bizonyítani mindent - s mindennek az ellenkezőjét is. Ebből adódik az a nem politikai, még csak nem is erkölcsi, hanem "csak" tudati válság, amelyben vergődik az ország. A választópolgárok milliói felismerték azt, hogy a választási cirkusz és a parlamenti bábszínház nemcsak, hogy nem garantálja, hanem egyenesen lehetetlenné is teszi a többség valós akaratának érvényesülését. Ez persze nem a demokrácia, hanem csak a demokrácia jelen formájának csődje, amiből persze logikusan következik új formák, olyan keretek keresése, amelyek nem teszik lehetővé a többségi akarat megmásítását sem törvényesen, sem törvénytelenül. Nem tudom, ki találta ki a polgári köröket, de ez nem is érdekes. Valószínűleg úgy születtek, mint 1956-ban az üzemi tanácsok, forradalmi és/vagy nemzeti bizottmányok, spontán, egymástól teljesen függetlenül s mégis csodálatos egyöntetűséggel. Orbán Viktor a Margitszigeten csak kiengedte a szellemet a palackból; de kiengedte. Az ilyesmi mindig kockázatos, mert vannak rakoncátlan szellemek, amelyeket nem lehet a palackba visszaparancsolni. S a rubikoni kérdés Orbán Viktor számára itt és most: miért engedte ki a szellemet: azért, hogy az szolgáljon neki, vagy azért, hogy ő szolgáljon annak?

Elnézést kérek azért, mert a következőkben talán kissé durván beszélek, de a finomkodások ideje lejárt. Ha minden úgy van, ahogy sejtem, akkor Orbán Viktor azért került - kerülhetett - 1998-ban kormányra, mert fel kellett táplálni a kimerülőben lévő fejőstehenet. Ezt a feladatot minden várakozást felülmúlón teljesítette, megbízói legnagyobb örömére. Mai feladata: ártalmatlan biztonsági szelepeket kiépíteni a többség által jogosan érzett felháborodás levezetésére. Ha ezt a feladatot is ilyen nagyszerűen megoldja, akkor - mint már mondottuk - négy év múlva visszatérhet, elhúzhatja újra a különböző mézesmadzagokat a nemzet szája előtt, s az ostoba nép újra belefekszik az igába, húz és termel, hogy a következő "váltás" után megint legyen mit lefölözni. A nagy kérdés tehát: mit tesz Orbán Viktor a vízválasztón? Ha a két forduló közötti szereplése csak sajnálatos tévedés volt, akkor nem áll a polgári körök élére, vagy ha mégis, csak azért, hogy kifogja a szelet azok vitorláiból. Ha viszont már akkor tudatosan szembefordult megbízóival, nos, akkor: hajrá, Magyarország!

Orbán Viktor azonban nem egyedül áll a vízválasztón, ott áll vele az egész nemzet is. Rógán Antal kitünő politikai érzékkel a lényegre tapint, amikor azt mondja: "Ha a következő két-három évben a nemzeti oldal pártjai azt az integrációs folyamatot, amelyet már tizenkét éve követelnek tőlünk a nemzeti oldal választói, nem tudja véghez vinni, akkor jogos lesz az, hogy a politikai elit és a választók egy része a mostani pártkereteken megpróbál átlépni." (Demokrata, júli .11.) Mert így van: a vízválasztón álló nemzetnek azt kell eldöntenie, hogy akar-e, képes-e átlépni az adott politikai kereteken, másképp fogalmazva: meg akarja-e, meg tudja-e törni a pártokráciát, a pártok egyeduralmát a politikai arénában? Ezt azonban nem két-három év múlva kell eldöntenie, hanem itt és most, lehetőleg még az önkormányzati választások előtt. S a döntéssel nem szabad várnia semmire és senkire, különösen nem pártokra, a "politikai elitre" és Orbán Viktorra sem. Az önszerveződés megindult, rohamosan folytatni kell. Legkésőbb szeptember közepéig össze kellene állnia a nemzeti ellenparlamentnek, ha lehet Orbán Viktor vezetésével, hiszen vele minden sokkal könnyebben menne, de ha nem lehet, akkor nélküle, ha kell, akár ellenében is. Rövid az idő? Ugyan kérem! 1956-ban a pártok még ki sem nyitották a szemüket, amikor nem egészen 72 óra alatt megalakult a Nagybudapesti Munkástanács és vidéken praktikusan minden hatalom az ugyancsak önszerveződéses alapon megszületett forradalmi és/vagy nemzeti bizottmányok kezében volt. Pedig akkor bizony lűttek is! S mindebben a pártok és a pártpolitikusok a legkisebb szerepet sem játszották. Nem lehetne megismételni ezt, ágyúdörgés, fegyverropogás, molotov koktélok és vérontás nélkül? Nos: csak rajtunk múlik.

Elképzelésem - látomásom? - egy rákosmezei nemzetgyűlés augusztus20.-án (október 23.-án, március 15.-én?). Tetszik tudni, mi minden történt a Rákosmezőn? Itt emelték trónra az egybegyűlt rendek, amelyek akkor még valóban a nemzetet jelentették, 1298-ban az utolsó árpádházi királyt, III. Andrást,1307-ben pedig történelmünk egyik legnagyobb királyát, Anjou Károly Róbertet, Nagy Lajos atyját; innen zúdult 1458 január 28.-án az egybegyűlt nemesség a Duna jegére, hogy megválasszák nemzeti királlyá Hunyadi Mátyást, és itt gyülekeztek 1514-ben Dózsa György kósza hadai... Szégyenemre meg kell vallanom: fogalmam sincs arról, létezik-e még a Rákosmező s ha igen, alkalmas-e egyáltalán ilyen rendezvény befogadására, de hát nem ez a lényeg, hanem a történelmi név; a Rákosmezőt át lehet "helyezni" a Hősök terére, vagy éppen a Kossuth térre, ahol mind első, szent királyunk, mind az 1956-ban ott mártír-halált halt hősök szelleme bizonyára elégedetten szemlélné az új, magyar - mondjuk - nemzet-köztársaság megszületését.

Ideális "forgatókönyv": Orbán Viktor úgy dönt, hogy átlép a Rubikonon, azaz a vízválasztóról abba az irányba indul el, amelyet Rógán Antal voltaképpen már megjelölt. Ehhez persze az szükséges, hogy látványosan kilépjen a FIDESZ-ből, tanusítván ezzel, hogy végképp és egyértelműen szakít eddigi megbízóival, hátat fordít a globalizációs húzd-meg-ereszd-meg-játéknak, s hogy a palackból kiengedett szellemet nem a maga és megbízói érdekeinek szolgálatába akarja állítani, hanem ő akar szolgálni annak. Amivel egyben azt is bizonyítaná, hogy nem csak tehetséges és karizmatikus politikus és néptribun, hanem vérbeli államférfi is, aki az adott történelmi pillanatban képes - és mer! – a jövő kétségtelenül bizonytalan útjára lépni. Világosan látnunk kell azonban: ezzel szembefordulna az egész világgal s nemcsak politikai karrierjét, hanem valószínűleg a maga és családja életét is kockára tenné. Jó, ezt 1956-ban sokan - nagyon sokan - megtettük, de éppen azok, akik megtették, tudják legjobban, hogy ezt elvárni senkitől nem lehet, nem szabad. Nagy visszavonulása és legutóbbi, visszafogott nyilatkozatai alapján azt kell gondolnunk, hogy Orbán Viktor nem vállalja ezt a kockázatot. Ne vegyük ezt zokon, az vesse rá az első követ, aki az ő helyzetében képes volna másképp dönteni, viselkedni. Hősöket ritkán szül a történelem, s ne feledjük el, hogy általában a hősi halál avat hőssé valakit. A halottak viszont - ha hősiek is - nem tehetnek már semmit. Magam nagyon nem szeretném hősi halottként látni és tisztelni Orbán Viktort; Isten adja, hogy sokáig éljen, nem mint hős, hanem mint tehetséges és karizmatikus politikus, akire még bizonyára szüksége lesz a nemzetnek.

A kérdés viszont: mit kezdünk, kezdhetünk-e egyáltalán valamit nélküle? Nos, itt újra 56-ra kell emlékeztetnem s arra, hogy a forradalmaknak kezdetben soha nincsenek vezérei, azokat mindig a forradalom maga "termeli ki", mintegy menet közben. És azzal tisztában kell lennünk, hogy rajtunk a jelen helyzetben csak egy forradalom segíthet, minden más csak nyomorúságos toldoz-foldozás lenne. Ami azonban nem jelenti azt, hogy föltétlenül vért kell ontani. Igaz ugyan, hogy a történelem nem ismer vértelen forradalmat, ez azonban abból adódik, hogy a forradalom általában akkor tör ki, ha a fennálló rend a közösség nagy többsége számára elbírhatatlanná válik s ezért le kell rombolni; a forradalom igazi, végső célja azonban mégsem a rombolás, hanem egy új, tágasabb, szabadabb, igazabb és emberibb rend felépítése. S mi abban a szerencséshelyzetben vagyunk, hogy nem kell - nem is lenne hasznos – feltétlenül lerombolni az adott kereteket, egyszerűen "csak" túl kell lépnünk rajtuk. Nem kell kiirtani a parlamentet, a pártokat, a hivatásos politikusokat, egyszerűen csak félre kell tolni őket egy kicsit, hogy a nemzet is helyet kapjon a politikai arénában. Játszák ők tovább bugyuta bábjátékaikat, míg a nemzet megalkotja a maga képviselő-testületét, amelynek közelébe sem szabad engedni pártokat és pártpolitikusokat, s amely kényszeríteni tudja a parlamentet és a kormányt, hogy a nemzet valós gondjaival foglalkozzék s kiszabadítsa az országot a globalizációs erők karmaiból. S ha ezt sikerülne elérni vérontás nélkül, akkor még azzal is büszkélkedhetnénk, hogy megcsináltuk a történelem első, forradalmian új minőségű forradalmát. Így természetesen szembekerülnénk úgy nagyjából az egész világgal, a nemzetközi karvaly-tőke óriásaival, a globalizáció bajnokaival, a Világbankkal, Nemzetközi Valutaalappal s valószínűleg nem juthatnánk be az ígérgetések földjére, az Európai Unióba sem. Erről viszont csak egykori miniszterelnökünk - a pufajkás - nemesen egyszerű szavai jutnak eszembe: "Na és"? Talán nem tudatosítjuk kellőképpen, hogy hazánk az egyetlen ország Európában, amely képes önerejéből eltartani népességét. Banánt, narancsot, kivit, kávét, kakaót nem tudunk ugyan termelni, és még kaviárunk sincsen; de hát ezek nélkül el lehet nyomorogni valahogy. Az energia-csapok elzárásával persze megfojthatnak, de ettől sem kell tartanunk addig, amíg adósságaink vannak, a bankárok is nagyon jól tudják, hogy halott adós nem fizet.

Próbáljuk meg végezetül a bevezetőben megrajzolt, globális képbe illesztve szemlélni helyzetünket. Tekintettel a leírt, globális problémákra a globalizáció a kor parancsa lenne, mint globálisan egybehangolt küzdelem e globális gondokkal szemben. S ha képesek lennénk erre, akkor - talán - ki is alakulhatna az áhított, globális világrend, persze nem úgy, ahogy azt tudós közgazdászok, finánczsenik, politikusok és reklámbűvészek elképzelik és el akarják hitetni velünk. O nem! Az emberiség csak akkor élheti túl valamennyire is szervezett formában a 21. századot, ha úgy rendezzük be a Földet, mint egyetlen, hatalmas ,nagyon szigorú, középkori kolostort, amelyben úgy élünk együtt valójában kiállhatatlannak tartott, esetleg gyűlölt embertestvéreinkkel, mintha szeretnénk egymást, belátván azt, hogy a Krisztus szellemében értelmezett felebaráti szeretet ma már nem erkölcsi luxuscikk, hanem általános gazdasági, politikai és társadalmi szükségszerűség.

Ettől a belátástól persze több fényévnyi távolság választja el mai világunkat, amelyet így leginkább a süllyedő Titanic-kal hasonlíthatnánk össze. A hajó süllyed és nincs elég mentőcsónak. A kötelességüket mindvégig híven teljesítő tengerészek helyén viszont gátlástalan rablóbanda áll, amely nem a jövő hordozóit, az asszonyokat és a gyermekeket segíti a csónakokba, hanem lefoglalja azokat a maga számára, míg mindenki mást kifoszt és sorsára hagy. Ne áltassuk magunkat: mi - mint minden kis nemzet és ország – a kifosztandók és sorsukra hagyandók népes táborához tartozunk, akiknek a puszta létért kell küzdeniök egyrészt a rablókkal, másrészt egymással, s e harcban minden megengedett, mindenki gátlástalanul felhasznál minden eszközt s pillanatig sem habozik víz alá nyomni a másikat csak azért, hogy ha csak egy percre is tovább maradhasson a felszínen. Ez persze nem nevezhető sem humánusnak, sem erkölcsösnek, nagy kérdés azonban, hogy humánus és erkölcsös dolog-e erkölcsöt prédikálni a fuldoklóknak. Nyilván nem az, mégis ezt halljuk únos-úntalan, éppen a rablóktól: nem szégyellitek, hogy így rúgkapáltok? Ide, amitek van még, aztán fulladjatok meg emberhez méltó, illedelmes csendben. Ennek ellenére mindenki kapálódzik ereje szerint, s ezt érdekes módon csak nekünk, magyaroknak veszi zokon a világ, Washington, Tel Aviv, Brüsszel, Párizs, London, Berlin, még Antwerpen is, Isten tudja miért...Prágáról, Pozsonyról (ó bocsánat, Bratislava!), Kievről, Bukarestről, Belgrádról már nem is beszélve. Csak tőlünk várja el mindenki, hogy ne rúgkapáljunk, tartsuk tiszteletben mindenki érzékenységeit, feleljünk meg a legkülönbözőbb elvárásoknak, magyarán: merüljünk el végre illedelmesen, lehetőleg bocsánatkérő, sőt hálás mosollyal kékülő ajkunkon.

A nemzet természetesen berzenkedik; kapálódzni azonban - úgy látszik -nincs már ereje, ah oly demokratikusan megválasztott képviselői pedig elsősorban azzal foglalkoznak - egyébként mindkét oldalon -, hogy nagyhangú látszat-veszekedésekkel, álságos vizsgáló bizottságok felállításával, üres szócsépléssel, szemfényvesztéssel elsimítsák még a berzenkedést is, miközben titkos-cinkosan összekacsintva víz alá nyomják a fuldokló nemzetet. Amely megcsinálhatná persze a maga nemromboló, csak építő, vértelen forradalmát, de hát nem fogja megcsinálni; ahhoz (még) nem eléggé elkeseredett, s nem képes – hogyan is lenne képes? - kellőképpen átlátni a politikai zsonglőrök és bohócok kisded játékain. Mert hát bizonyosan nem mindenki látja ilyen sötéten a helyzetet, lehet, hogy valójában nem is ennyire sötét... Én sajnos ilyennek látom. Bár ne lenne igazam!

Mit tehet viszont egy testben-lélekben megrokkant aggastyán? Elmondja vagy legalábbis papírra veti még egyszer, utoljára azt, amiről úgy gondolja, el kell mondania, bár tudja, hogy azt most sem akarja meghallani, meghallgatni senki... Aztán elnémul, botorkál tovább a rá váró sír felé, miközben lehorgasztott fejében a már téboly felé közelgő Vörösmarty szörnyű sorai visszhangoznak:

                "Setét eszmék borítják eszemet.

                Szívemben istenkáromlás lakik.

                Kívánságom: vesszen ki e világ

                S a földi nép, a legvégső fajig!"

2002 júliusában Tunyogi Csapó Gábor

Utóhang: Mintegy százezer polgár hallgatta aug. 30.-án este a Szabadság téren Orbán Viktort, aki - mint mindig - most is okosan, szépen és lelkesítően beszélt. De: elég-e az, amit mondott? Kétségtelenül szükség van új médiatörvényre, egy, a nemzeti és polgári értékeket/érdekeket hirdető, közszolgálati tv-csatornára. Valljuk meg azonban őszintén: ez önmagában annyit ér, mint halottnak a csók. A nemzetnek új alkotmányra van szüksége, amely előírja egy második, pártoktól független, a polgári önszerveződés alapján álló, törvényhozó testület megteremtését. Az Orbán Viktor által kilátásba helyezett, tavaszi népszavazásnak elsősorban erről kell szólnia!

Vissza az oldal tetejére