Vissza a főoldalra * Vissza 2002 szept 13-14 írásokhoz * Vissza meghívóhoz

 dr Tanka Endre: A tagállami szuverenitás felszámolása az Európai Unió közösségi Jogában

(A földpiaci és környezetjogi szabályozás példája)

Európa utóbbi évezrede - a mai világhatalom, az Amerikai Egyesült Államok múltjától eltérően - a nemzetállamok történetéről szól. A nemzetállami létnek fogalmi feltétele a területi integritás, továbbá a politikai , a gazdasági és kulturális önrendelkezés. Szuverenitásának ezen alkotóelemeit a nemzetállam kizárólag saját érdekében korlátozhatja akkor, ha állampolgárainak közérdeke  az önálló államiság megőrzéséhez ezt szükségessé teszi. Az EU jelenének és jövőjének kulcsa, hogy tagjai megmaradhatnak-e nemzetállamnak, avagy szuverenitásuk  annyira elvész, hogy egy tőlük elidegenedett és a nemzetközi tőkeuralom érdekeit érvényesítő hatalmi önkénynek az elsajátítási terepévé válnak.

Az uniós csatlakozás hazai propagandája már e létkérdés felvetését is elutasítja, azt provokációnak és álproblémának tekinti. E nézet képviselői szerint a regionális integráció jól megfér a nemzetállamokkal: az EU már csak azért sem fenyegetheti tagjainak szuverenitását, mert ő maga nem állam, hanem egy sajátos képződmény. Emiatt nem élhet pl. olyan lényeges államjogi eszközzel, mint az állampolgárság szabályozása vagy a belső béke biztosítása. E hatásköröket kénytelen a tagállamoknak meghagyni. Az érvelés beismeri, hogy „az európai középállamok persze nem korlátlanul szuverének a védelmi politika terén, azonban ezt a hiányosságot a NATO pótolja..”, vagyis az USA hadereje. (Megjegyzendő, hogy a honvédelem tagállami hatáskörben tartására utaló állítás tényként is félrevezető, hiszen a közös rendőrségen túl - az előkészületek eredményeként - 2003-tól az EU közös hadserege válságintervenció címén támadó háborúk viselésére is bevethető lesz.) Végül az okfejtés az EU demokratikus önkorlátozását és a tagállami önrendelkezés kiterjesztését látja abban, hogy az EU tagjai jogosultak olyan nemzetközi szervezetekben is résztvenni, mint az ENSZ, a NATO, a WTO vagy a Világbank.[1]

Az alapkonfliktus súlya, drámai kiéleződése és a csatlakozási diktátummal érintett tömegeknek a valóságról csaknem teljes tájékozatlansága kizárják, hogy ezt az összefüggésrendszert egy rövid hozzászólásban akárcsak vázlatosan jelezzük. Ehelyett be kell érnünk a történetiség és az intézményesülés lényegére utaló néhány megjegyzéssel.

1. Tudni kell, hogy az EGK, az EK majd az EU nemcsak a transznacionális tőkemozgások és a pénzügyi globalizáció utóbbi évtizedekben végbement folyamata miatt, hanem születésétől fogva a globalizmus alapintézménye Ennek egyik döntő bizonyítéka, hogy Európa egyesítésének eszméje nem az európai politikusoktól ered /tehát nem Adenauer, De Gasperi és Schuman művéről van szó/, hanem azt az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) 1949-ben történt megalapításakor Európai Egyesült Békeprojekt címén az USA kezdeményezte. A célt maga a történelmi eredmény igazolja. Így Z. Brzezinskí 1997-ben a következőket írta: „Nyilvánvaló tény, hogy Nyugat- Európa, de egyre növekvő mértékben Közép-Európa is amerikai protektorátus marad, amelynek szövetséges államai a valamikori vazallusokra és adófizetésre kötelezettekre emlékeztetnek.” Ez nem más, mint „Amerika nélkülözhetetlen hídfőállása az eurázsiai földrészen.” A NATO biztosítja „Amerika politikai befolyását és katonai hatalmát közvetlenül az eurázsiai szárazföldön.”[2]

A Brzezinski által nyíltan bevallott gyarmati hódítás csak egyik terepe az ENSZ keretében folyó „világrend” vagy „világkormányzás” kiépítésének, amely az USA totális világuralmát szolgálja. Egy dokumentum szerint „a Global Governance felépítményének a kezdeményeiben világszerte a már majd mindenütt meglévő regionális központokra kell épülnie. Az EU-t a Global Governance megvalósíthatósága előrehaladott laboratóriumának kell tekinteni: tagállamai a közös cselekvés révén - egy nagyobb probléma-megoldó képesség elnyerése céljából - önállóságuk egyes részeiről lemondanak.”[3]

2.  Az alkotmánytan Montesquieu fellépésétől, tehát jó 250 éve vallja, hogy a demokráciát az önkényuralomtól az államhatalmi ágak szétválasztása és a hatalom- megosztásnak intézményi garanciákkal való kiegyensúlyozása különbözteti meg. Bár az EU nem állam, azonban a tagállamok feletti csaknem korlátlan hatalma minőségileg megkülönbözteti döntéshozatalát és annak kikényszeríthetőségét az egyes tagállamok jórészt kiüresített önrendelkezési hatáskörétől. Mivel az EU közösségi döntéshozatali intézményei egyidejűleg  törvényhozó és végrehajtó hatalmi  szervek, a hatalomgyakorlást még a lojális alkotmányjogászok is a demokrácia hiányával jellemzik. Az EU központi hatalmi szervezetrendszere a Bizottságból, a Minisztertanácsból, a Parlamentből és az Európai Bíróságból áll. Ez a bürokratikusan centralizált, méreteit és hatáskörét tekintve gigantikus intézmény-együttes azonos szervtípusain belül a jogalkotást, a végrehajtást, sőt az igazságszolgáltatást is egyesíti, e funkciókat egyetlen hatalmi központként gyakorolja és vezérli.[4]

Az államhatalmi ágaknak (valójában a tagállami lét minden elemére és teljességére kiterjedő intézményi hatalomnak) ilyen minőségű összpontosítása az önkényuralom kizárásához alkotmányos biztosítékokat követelne arra, hogy a közösségi döntésekkel érintett tagállamok a döntéshozatali rendszert megfelelően ellenőrizhessék, befolyásolják, szükség esetén pedig érdek- és jogsérelem miatt a döntés ellen felléphessenek. A Római Szerződés (EUSZ) viszont - mint a gent-i alkotmányozó konvent által kimunkálandó új alkotmány elfogadásáig az EU Alkotmányos Chartája - épp arra teremtett intézményi biztosítékokat, hogy a tagállamok a közösségi döntéshozatal mechanizmusát ne ellenőrizhessék, a tőlük elkülönült hatalmi gépezet döntéseibe érdemben ne szólhassanak bele. Ezt a követelményt /a felsorolás teljességének igénye nélkül/ a következő főbb intézmények teljesítik:

a/  A Tanács, a Bizottság és a Bíróság - mint a törvényhozást, a végrehajtást és az igazságszolgáltatást gyakorló szervek - tagjai nem választással, hanem kinevezéssel nyerik el tagságukat. A tagokat nem lehet visszahívni, nem ellenőrizhetők, saját tagállamuktól függetlenek, felelősséggel csak az uniós testületnek tartoznak. [5]

b/  Miközben a Bizottság és a Minisztertanács egyszerre törvényhozó és végrehajtó szerv, maga a törvénykezés zömmel titokban folyik: a döntést a demokratikusan meg nem választott tisztségviselők, szakértők stb. készítik elő, a közvélemény arról csak esetenként, sajtó-kiszivárogtatásokból értesülhet, az indokok sem jutnak tudomására.

c/  A tagállami hatáskör elvonását a legfontosabb ügyekben az szolgálja, hogy a jogrend már felszámolta (vagy a meglévőknél megszűnteti) az egyhangú döntés követelményét, tehát (az egyszerű vagy minősített többségi elv alkalmazásával) kiiktatja a vétó lehetőségét. [6] 

c/  A legfontosabb érdemi ügyekben a tagállami beleszólást (ezzel a demokratizmust) 1987-től kizárja a Tanács minősített többségű döntéseinél a súlyozott szavazás rendje. Ez azt jelenti, hogy egyrészt a nagyobb ország hatalmi súlya érvényesül a kisebb ország terhére: pl. Luxemburghoz képest a német, angol, francia, olasz szavazat több, mint hétszeres súlyt nyom. Másrészt a gazdasági hatalmi súly koránt sem azonos a népességszám arányával, hanem a nagyobb ország ügydöntő szerepe e szemponttól is mind inkább elszakad.[7]

d/  A közösségi jog egyszerre vonja el a tagállam törvényhozói és igazságszolgáltatási hatáskörét. Mégpedig nem olyan értelemben, hogy jogharmonizáció címén a belső jogot összhangba kell hozni az uniós joggal, .ill. a hazai bíróságoknak számolni kell az Európai Bíróság gyakorlatával. A tényleges kötelezettség az idegen jog átvétele, vagyis az uniós jog nem a hazai mellett, hanem helyette és felette érvényesül, nem vitatható kötelező jelleggel. Nyilván e kérdéskör jóval összetettebb, mint sem egy mondattal lezárhatnánk. A jogdogmatika bármiképp is színezze az alaptényt, egyértelmű, hogy a hazai jog az EU jogrendjében szolgálati (szolgai) szerepre kényszerül: feladata az uniós jog szigorúan számon kért végrehajtása.

Az EU kötőerővel bíró 3 jogforrása (a rendelet, a direktíva és a határozat) kötelező érvényében mit sem különbözik, hanem csak abban tér el egymástól, hogy közvetlenül hatályosul-e (mint a rendelet és a határozat) avagy előirt időn belül át kell írni a belső jogba (mint a direktívát). Az EU több évtizedes gyakorlata, hogy az életviszonyok legfontosabb rendezését tanácsi vagy bizottsági rendelettel teljesíti. A rendelet általános érvényű, a tagállamra kötelező és közvetlenül végrehajtandó, még csak be sem kell illeszteni a hazai jogforrásokba. Nyilvánvaló, hogy ilyen jogalkotási rendben fel sem vetődhet a tagállam joghatósága, önrendelkezése az egyes tárgykörökben, hanem maga a jogismeret és a jogkövetés is válságba kerül: már pusztán jogtechnikailag kizárt, hogy a jogszabály-dzsungelt, az át nem látható és idegen nyelvű normatömeget az érintett uniós állampolgár megismerje. Még kevésbé várható el, hogy azokkal - ellenérdekeltsége esetén - azonosuljon.

3.  Az intézményrendszer vázlatához képest jóval meggyőzőbb bizonyítékok tűnnek elő a tagállami önrendelkezésnek - a nemzetközi tőkeérdekeket szolgáló - megsemmisítéséről, ha egy pillantást vetünk az uniós földpiac szabályozására és a közösségi környezeti jogra.[8]

Az EGK 6 alapítójának 1957-ben még létérdeke volt a saját élelmiszerforrás biztosítása, a családi gazdaságok segítségével az önellátási színt elérése, a földreform megvédése és a nagybirtokrendszer uralmának kizárása. Ehhez jogi garancia /is/ kellett a nemzetek feletti gazdasági integrációval szemben, hogy az ne számolhassa fel a szerves fejlődéssel létrejött földmagántulajdont, a földhasználó és családja munkáján alapuló kisüzemi gazdaság modelljét. Az EUSZ 222. cikke ennek megfelelően kimondta, hogy „a Szerződés (EUSZ) nem érinti a tagállamokban fennálló tulajdoni rendet.” Ez szavatolta, hogy a tagállam a földpiacát önállóan, saját érdekei szerint és gazdasági önrendelkezésével szabályozza, tehát az EGK ne avatkozhasson be a földtulajdon, földbérlet, földvédelem stb. viszonyaiba. Az átszámozott (295.) törvénycikk ma is él, de merőben más rendeltetéssel. Napjainkban az EU bővítési főbiztosának ad hivatkozási alapot a nemzeti kisebbségek alkotmányos jogvédelmének és tulajdoni igényeinek az elutasítására.[9]

Az uniós jogfejlődés vívmányaként a 222. cikknek már semmi köze sincs a földtulajdonhoz. Az új felfogásban a föld jogi sorsát ui. nem az határozza meg, hogy a föld évezredek óta a tulajdonnak fő fajtája és tárgya, a földtulajdoni monopólium pedig elsajátítási uralmat biztosít a társadalom abból kizárt tagjai fölött. A közösségi jog a tagállam földjét - mint természeti erőforrást - rendeltetésétől függetlenül tőkének tekinti, melynek forgalmára és használatára az EUSZ „Tőke és fizetések” c. 4. fejezetében írt rendelkezések az irányadók. E jogtechnikai trükk eredménye, hogy míg a 222. cikk a földviszonyok szabályozásánál a tagállami szuverenitást szavatolta, ma az 56. cikk - vagyis az új jogalap - ennek épp az ellenkezőjét, az állami szuverenitás megsemmisítését garantálja. Azt, hogy a tagállamnak többé nem lehet önrendelkezése a saját államterületét alkotó föld tulajdona és használata felett, hanem szuverenitásáról le kell mondania a nemzetközi tőkehasznosulás javára, tehát az alkotmányosan nem korlátozható, szabad tőkeáramlás elsőbbségi igényeinek kielégítésére. Az 56. cikk e kényszert úgy fogalmazza meg, hogy „…a tőke áramlásának bármely korlátozása tilos, mind a tagállamok között, mind a tagállamok és harmadik országok viszonylatában.” Ehhez járul az a lényeges előírás, hogy „a tőkeáramlás szabadságának lehető legnagyobb kiterjesztése körében a Tanács a Római Szerződés egyéb fejezeteinek figyelembe vétele nélkül jár el.” (56.cikk /2/ bek.)

Az állami beavatkozást nem tűrő, korlátlanul szabad földpiac megnyitásának kényszere a nemzetközi tőke számára az 56. cikk két intézményével teljesen elvonja a földviszonyok rendezésénél a tagállami hatáskört. Ennek következményeinél - az elemzés lehetősége hiányában - csak néhány intézményi elemre utalhatunk. Míg korábban a nála letelepedő külföldi (uniós állampolgár és cég) földtulajdonszerzését és földhasználatát a tagállam csak a nemzeti elbánás mércéje szerint volt köteles biztosítani, ma már a kikényszeríthető zsinórmérték a nemzetközi elbánás. Ennek teljesítése nélkül a tagállami jog a diszkrimináció tilalmába ütközik, aminek a 7. cikk a nizzai büntetés szankcióival feltétlen érvényt szerez. Hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalma mit jelent a földviszonyok valóságában, annak megértéséhez elég a magyar fél és Brüsszel csatlakozási szerződésére, az un. Luxemburgi Megállapodásra utalni. Eszerint Magyarország uniós tagként az acquis fenti vívmánya miatt nem tehet különbséget a természetes és nem természetes (szervezeti és/vagy jogi) személyek földjogi státusa között. Ezért az átmeneti mentesség lejártával földtulajdonjogot kell biztosítanunk a bel- és külföldi jogi személyek javára. Mégpedig annak ellenére, hogy ez - a nagyüzemek kialakult birtokszerkezeti túlsúlya és elsajátítási erőfölénye miatt - a bérmunkára épülő nagybirtokrendszerrel kizárja a magyar polgárosodást és megpecsételi nemcsak a mezőgazdaság és a vidék, hanem az ország gyarmati sorsát.

Az 56. cikk 2. bekezdésének a - jogdogmatikai köntösbe rejtett - további lényeges hatása, hogy az EUSZ 2. fejezetében rögzített Közös Agrárpolitika (KAP) alapelvei és intézményrendszere alárendelődtek a szabad tőkeáramoltatás 56. cikk szerinti követelményének, így a földpiac berendezésénél a tagállam a KAP igényeit, a vidékfejlesztést, a regionális politikát /melyek az életminőséget szolgálják/ a tőkeuralommal szemben nem érvényesítheti. A tagállami hatáskörnek ilyen drasztikus megsemmisítése bátorította fel az EU Bizottságát 1999-ben a mezőgazdaság olyan jövőképének kimunkálására, ami - ésszerű szakosodás címén - a csatlakozó kelet-európai államok (köztük Magyarország) mezőgazdaságának az iparszerű, olcsó alapanyag (tömegáru) termelést, vagyis a tőkés nagybirtokrendszert jelöli ki.[10]

A közösségi jog sajátosan, a kétszín/t/űség és a kettős mérce módszerével vonja el a tagállam hatáskörét környezetvédelmi érdekeinek az érvényesítésénél. Az egyik színt a nemzetközi „kirakat”, a környezetpolitika általános elveinek megfogalmazása. Ez (az ENSZ 1992-es riói világkonferenciája óta) nem szűkölködik a fenntartható fejlődés, az életminőség, a kiemelt védelem és egyéb demagóg jelszavak hangoztatásában, a felismert közérdek szolgálatának ígéreteiben. A másik színt az intézményi és jogi mechanizmus, amely a környezetjogban a fenntartható fejlődés helyett a fenntartható profit termelését szolgálja, mégpedig úgy, hogy különböző alapelvekkel kettős mércét teremt a környezet-szennyezőknek: ezzel a globális tőkét mentesíti, hogy a tőkehaszon számottevő részéről lemondjon a szennyezés költsége címén, avagy a környezet-terhelés- és károsítás megelőzésére kényszerüljön.

A Maastrichti Szerződés óta az EUSZ 3b. cikke alapján az EU környezetjogi beavatkozását a szubszidiaritás alapelve korlátozza. Eszerint a környezetvédelem érdekében „csak akkor és oly mértékben  tevékenykedik, ha a javasolt tevékenység céljai nem érhetők el kielégítően a tagállamok által.” Látszólag e szabály a tagállami hatáskört erősíti, valójában azonban a a környezetszennyező tőkének tett engedmény. Lemondás a hatékony környezetvédelemről. Bármely uniós környezeti beavatkozásnak ui. előfeltétele az arányosság alapelvének kielégítése, amit az Európai Bíróság joggyakorlata fejlesztett ki és tett az EUSZ részévé. Az arányosságnak 3 követelményt kell kielégítenie. A védelmi intézkedés csak megfelelő lehet, szükségesnek kell lennie, vagyis csak akkor  alkalmazható, ha nincs kevésbé korlátozó lépés a cél eléréséhez. Végül arányosnak és kiegyensúlyozottnak kell lennie. (Az utóbbi ismérv szerint bármely sérelem vagy korlátozás, melyet az intézkedéssel okoztak, megfelelően egyensúlyban kell, hogy álljon az elért előnyökkel. Fontos, hogy a környezet-szennyezés vagy kár elhárítása, megszűntetése stb. ne okozzon aránytalan anyagi terhet a szennyezőnek.) Az arányossághoz két további jogi követelmény társul. A környezetvédelmi érdeknek csak akkor lehet súlya, ha az arányosításon túl eleget tesz a diszkrimináció tilalmának és az áruk szabad mozgása kereskedelmi követelményének. A korlátlan tőkeáramlás igénye és a jogi személyiségű tőkés óriáscég hátrányos megkülönböztetésének tilalma tehát a környezetvédelmi érdekkel alkotmányosan egyenrangú közérdek, ténylegesen, hatalmi túlsúlyánál fogva pedig fölébe kerekedik és fikcióvá teszi a környezetvédelmet.[11]  

Ez a fő oka annak, hogy a környezetpusztító multi- és transznacionális tőkét nem lehet felelősségre vonni és hatékony környezetvédelemre szorítani. Az EU környezeti válsága önmagában bizonyítja, hogy a közösségi jog e terepen is a nemzetközi tőkének alávetett.

A tagállami szuverenitás közösségi felszámolásának folyamata egyértelműen bizonyítja, hogy az uniós jogrend bármikor, önkényesen hatályon kívül helyezhető, e gyakorlatot pedig a globális tőkehatalom ma már a közösségi vívmányok címén korlátlanul végrehajtja. Alkotmányossági szempontból kérdés, miféle jogbiztonságot szavatol(ha-t) egy ilyen rendszer a jogalanyok számára? Robert Spaemann, német filozófus  az EU „érték-közösségnek” álcázott hadjáratát az állami szuverenitás ellen és jogtipró minőségét a „liberális totalitarizmus” irányába tett fordulatnak nevezi.

Ezt az intézményesülési folyamatot jogi közelítésben egy kettős burkolatú (un. duplafedelű) jogviszony sémájával jellemezhetjük. A külső burok az EU elgondolt és eszményített közössége. Ez az érdekviszonyokat tekintve álközösség, hiszen az EU világpiaci versenyképessége megteremtésének célzata csak a tőketulajdonosok szűk hatalmi elitjét ötvözheti érdekegységbe, míg a társadalmak közérdeke ezekkel az elsajátítási magánérdekekkel élesen szemben áll. A jogviszony magvát, a belső burok tartalmát a valódi közösségek, a nemzetállamok és azok társadalma alkotják. Ezek a közösségek az integráció hatására lebomlanak, a szuverenitás megsemmisítésével elvesztik természetes védőburkolatukat, a nemzetállam többé nem védheti meg polgárait. Az egyén pedig sem az erejét vesztett nemzetállamtól, sem az államát leigázó, tőle elidegenedett és a tőke-érdekeknek elkötelezett integrációs hatalomtól nem kaphat jogvédelmet és jogbiztonságot. Ellenkezőleg, a közösségi értékrend hamis szolidaritásának ürügyén kiszolgáltatják őt a globalizmus erőinek.

Vissza az oldal tetejére