Vissza a főoldalra * Vissza az tartalomjegyzékhez * Vissza a meghívóhoz
Ha szemléletesen meg akarnám határozni a konferencia funkcióját, akkor riasztólövésnek kell elveznem, hogy "ne tovább!"
Az egész 89 utáni politika bűne, hogy nincs alkotmányunk, csak módosításaink.
Az alkotmány = a Szentkoronához mint szakrális alapító (teremtő) eszméhez r e n d e l t (bijektált), társadalom szervező, közjogi eszme történelmi folytonossága.
Tehát eszmeileg mindig egyidőben kell élnünk az államalapítóval, akinek államát köztulajdonként birtokoljuk és minden esetben államalapítói szentesítéssel változtatunk az életközösség közös tulajdonának jogállásain.
Senkinek nincs joga, hogy önhatalmúlag azok kezére játssza a mi szuverenitásunkat, akik azt megszüntetik és de jure feloszlatják a nemzetet. mint egy nemkívánatos tüntetést.
Új megállapodást csak létező alkotmányról lehet kötni. Az pedig de jure nincs. Akik azt mondják, hogy de facto érvényben van a Szentkorona, azok az elfelejtetésében sántikálnak, amennyiben nem merik deklarálni mint közakaratot. Egy olyan házasságba akarnak belevinni, amilyen ellen még Kossuth is ágált, ráadásul, hagyják összedőlni magunk mögött a jogfolytonosság hídját.
Budapest, 2002. augusztus
(a konferencia után)
Mi volt a konferencia fő célja? – Az, hogy bebizonyítsuk: a Szent Korona nem pusztán szent korona; hogy a Sacra Corona univerzuma általunk Élő Személy, és nem pusztán halott közjogi ereklye.
Ezért azt kívánjuk, hogy állítsák helyre annak az élő univerzumnak a jogfolytonosságát – mert az méreteitől független – , amit Magyar Nemzet-nek nevezünk, és ne azzal a tehetetlen nemzetközi jogalannyal gazdálkodjon valaki, ami a magyar nemzet.
Az élő, akaratnyilvánító lény azt követeli, hogy joghatóságilag is ismerjék el azt az életközösséget, amit emlékezete közvetítésével saját történetével fenntart.
Ez a történet, mint bármelyik eleven, értelmes lényé, neki is megtestesült történelmi adottsága, és Szent Korona a neve annak az elévülhetetlen – bár elpusztítható – eszmei testet öltött szellemnek, amelyik az emlékezet folytonosságának lelkét leheli nemzedékeken át a hús-vér testekbe.
Ez a szakrálisnak tekintett eszmei test nem csupán az általunk követni szándékozott közjó démonjaként száll meg minket, hanem emlékezetével szentelt meg egy, neki fizikai testet is kölcsönző tárgyat, ami szent korona néven közismert. – Ezért van, hogy aki ezzel a tárggyal – önnön pusztulásának tétje mellett – érintkezik, az felhatalmazást nyer arra, hogy utat nyisson a közösségi emlékezetben a Szent Korona történelem-adta személyes univerzumának, és mint főhatalomnak érvényt szerezzen neki.
Közel száz éve, a világtörténelem turbulens mozgásai elszakítottak minket a szent koronával való érintkezésnek a jogérvényt installáló szokásától. Pótmegoldásnak az kínálkozott, hogy deklarálták a Szent Korona egyetemlegesítő személyének felségjogait, és felségi attribútumát, a szent koronát, meghagyva a főhatalom jelvényének, megelégedtek az érintéssel egyenértékűnek tekintett esküvel, kiiktatva a hatalomgyakorlásból az etikai felelősség uralkodói szintjét.
A második világháború után megszakadt a magyar nemzet minden jogszerű kapcsolata személyes történelmével, amely jogviszonyt a Szent Korona személyes felségjogainak mint főhatalomnak deklarálása és gyakorlása tartotta életben. A nemzet elveszítette történelmi rendeltetésének tájékozódási pontját, az igazságát megszemélyesíteni képes állócsillagát, a Sacra Corona-t.
A személyneveket jelelő nagy kezdőbetűk ünnepe átadta helyét a kisbetűs köznevek robotosságának. A communitas élő eszméjére a kommunizmus mért csapást, öngyilkos káoszt hagyva maga után az életképes eszmék, és a kimódolt szándékok összekeveredésével.
Az öngyilkos káosz következménye, hogy a magyar történelem az ítélőképesség nevelője helyett folklórrá vált, és a magyar nemzet arra az útra lépett, hogy törvényekkel védett etnikum lehessen, megfosztva minden olyan önrendelkezési jogtól, ami egy valódi politikai nemzetet tesz.
Azért tanácskoztunk, hogy ennek a távlatnak ellenszegüljünk, mert ha a történelmünk csak folklór, és Szent István csak idegenforgalmi csalétek, akkor nagyonis igaza van annak, aki a szent koronában nem lát többet egy svájci sapkánál. Jelenleg az a funkciója: béfedi, hogy ne fázzon a címerünk.
A legkevesebb, hogy az emlékezet szabadsága helyreálljon, és a Szent Korona mint élő történelmi személy közakarattal kapja vissza felségjogait egy alkotmányjogi aktussal. Elsőként álljon a közösségi tiszteletben, Ő adjon „tanácsot” a haza bölcseinek, Ő legyen a mi történelmi éleslátásunk, és Ő legyen a jogara annak, aki foganatosítja a vele szentesített k ö z j ó b ó l származó akaratot.
Két nézeteltérés feldolgozatlan maradt amint utóbb kiderült. Egyik az, hogy a szent korona nagybetűs, vagy kisbetűs írásmódja-e a hitelesebb közjogi jelentőségének kifejezésekor. A másik töréspontot az képezte, hogy az alaptörvény azonos-e az alkotmánnyal, vagy sem.
Az első kérdésben saját írásmódommal foglaltam állást. Nagybetűvel írtam a nevezettet mint miszteriózus személyt, és kicsivel azt, ami az ő teremtménye: ami általa megszentelt tárgy, vagy érdek, mely bármit szankcionál, ha hozzá fűződik. A történetesen használt írásmód nekem arról árulkodik, hogy Kire, vagy mire gondoltak.
A második kérdésben azt tartom perdöntőnek, hogy a magyar alkotmány nem más mint a Szent Korona, aki a történelemben való személyes jelenlétének folytonosságát írja elő. Az Ő személyes folytonosságának teremtménye a történeti, politikai közösség bármilyen jogi aktusa. Tehát nem lehet azonos egyetlen teremtményével sem, amelyik csak az Ő aktualizálódása. Mai nyelven azt is mondhatnánk, hogy a Szent Korona az a nominalitás, az az általános személynév (vagy a nembeli lény ideája), amelyiknek speciesze minden, ami belőle indul ki.
Ezzel egy harmadik vitatott kérdéshez is érünk. Egyes állítások szerint a szent korona tekinthető a magyar közjog alanyának. Ez azért lehet így, felfogásom szerint, mert nem csak egy megszentelt tárgy neve röviden, a korona, hanem mert metonimikus szóképként használva, magát az államéletet jelenti. De ez a szent korona nem vesz részt a személyesség misztériumában, mert vagy tárgy, vagy absztrakció. Ez az a bizonyos svájci sapka. Az alanynak (szubjektumnak) ugyanis az a kategoriális sajátossága, hogy őt, mindig csak egy reá vonatkozó tárgy (objektum) mint egyik saját korlátozottsága aktualizálja: a jogalanyt a jogi tárgy; a tetteket imitáló politikai közösséget a svájci sapka.
Ezzel szemben, a Sacra Corona nem alanya, hanem forrása minden jogalanyiságnak. Mint közösségteremtő alkotmány: a személyesség történelmi folytonosságának követelménye, most egyenesen parancsa. A Szent Korona közértelmű misztériumából tudjuk, hogy legalsó és legfelsőbb fokon a Személy a legnagyobb érték, mert a tulajdonképpeni világnak és a megélhető igazságnak egyetlen forrása. Ebben áll a nevezett korona szakralitása.
Az értelmezési zavarok egyik gyökerének látom, hogy mind a személy (persona), mind a szakralitás, mind a szentség, amelynek kategoriális (metafizikai törzsfogalmi) értelme van a szentkorona-tanban, nincs eléggé elemzés tárgyává téve. Talán ezért is szorult ki a figyelemből az a Timon Ákos, aki Deák mellett nőve fel nem szociologizáló, vagy kritikai módon, hanem értékelméleti (axiológiai) vénával nyúlt közel évszázada a szentkorona eszméjéhez. Gondolatmenetemhez én is azt láttam leginkább célszerűnek. Nem bonyolódva újabb fejtegetésekbe jegyzem meg, már az is csökkentené a zavart, ha a korona esetén fogalmilag elhatárolnánk egymástól egy szakrális koronát, és egy szent koronát. Nyelvileg szerencsétlen, hogy a szent homonimaként két dolog neve a magyarban. Ugyanis a szakralitás elismerésével természet- és értelem fölötti értékeknek mint hatalmaknak föltétlen elsőbbsége előtt hódolunk, míg a megszentelés már emberi cselekvés annak feltétele mellett, hogy a személyes emberi létet teremtő szféra felhatalmazását bírjuk, miszerint, járjunk el a nevében.
A két szféra iménti összevetése is csak azt példázza, hogy a nagyobb a kisebb előtt jár. Ugyancsak megelőzi az egész a részt, ahogy az egész alma is az almaszeleteket. Ha kozmikus teendőkbe bonyolódunk, egy szerte ismert közmondást meg kell fordítanunk, ekképp: aki az egészet nem becsüli, az a részét sem érdemli.
szeptember 18-án
Bokor Levente