Vissza a főoldalra * Vissza 2002 szept 13-14 írásokhoz

Dr Andrásfalvy Bertalan: Nemzeti földhasználat és a nemzet

(A nemzetalkotó egyének élete)

Az ember örök vágya, hogy annak, ami vele történik és azoknak jelenségeknek, amelyekkel találkozik, okát, történeti összefüggéseit, törvényeit megismerje.

Most, hogy rendkívül bonyolult és áttekinthetetlen földbirtok földhasználat kérdése napi politikai viták tárgya lett, megkísérlem ennek múltját megrajzolni. Nem a rendkívül sokszínű egyedi eseteket és formákat kívánom áttekinteni, hamm a föld használatának és kisajátításának lényegi vonásait, történeti folyamatát vázolom fel.

A legősibb, legkezdetlegesebbnek tartott, feltehetően az ősember életformáját őrző, a törzsi szervezettségű társadalom fejlődés fokára még el nem jutott népek, mint a 19.és 20, századi kutatások idejét megért ausztráliai, délamerikai- patagóniai őslakók, az afrikai busmanok, az ázsiai negrittók: a semangok, aeták, andamánok társadalma néhány, megközelítőleg tucatnyi család- nagycsaládból álló hordából áll. Ezeknek a közösségeknek jól körülhatárolt saját "felségterülete", vadász-, halász- és gyűjtögető területe volt. E terület határait megjelölték és megtanították gyermekeiknek is.

A hordát, - ha nem is kizárólagosan csak, vérségi alapon szervezték, tagjai egy egy nemzetséget alkottak. A hordának, az említett népeknél többnyire minden formalitás nélkül választott, elismert vezetője az volt, akit legokosabbnak, legügyesebbnek és legönzetlenebbül a közösséget szolgáló embernek tartottak, Ha ez a vezető éreztetni próbálta volna fölényét, hatalmát, a közösség ezen megütközött volna és éppen olyan csendben, spontán módon leváltotta, vagy otthagyta volna. Ezek a közösségek még a látszatát sem tűrték el annak, hogy valaki különbnek tartja magát és ezért hálát, tiszteletet és előjogokat követel magánakti

Ezek a tárgyilagos, korszerű antropológiai módszerekkel leirt "ősi" társadalmak meglepő hasonlóságot mutatnak, pedig egymástól sokezer kilométerre, különböző földrészeken élnek- éltek, eltérő természeti környezetben találták meg megélhetésüket. Közvetlen "genetikus" kapcsolat köztük többezer éve nem lehetett.

E társadalmak műveltségének közös vonásai többek közt:

1. Éberen őrködnek az egyenlőség elvén. Nem tűrik, hogy valaki közölük a másik fölé emelkedjen, a horda területén található javakból mások kárára nagyobb részre tegye rá a kezét vagy akár közvetve is a maga hasznának keresése hátrányt okozna másoknak. Aki e közösségbe tartozik, az a közösség területét szabadon használhatja, de csak úgy, hogy társainak hasonló szabad használatát nem csorbítja, hanem tiszteletben tartja.

2. Szigorúan elítélik, nem tűrik meg az erőszakot semmilyen formában, elítélik a rablást, a lopást, a gyilkosságot, a hazugságot, az önzés minden formáját, a türelmetlenséget és rágalmazást.

3. Védik és önfeláldozó módon, testvériesen kezelik a gyengéket, a gyermekeket, az öregeket, a betegeket, a nőket.

4. Korlátozzák a házasság előtti nemi életet, szigorúan elitélik a vérfertőzést /rokon házasságot/, többségük monogám családi kapcsolatban él és elítélik e kapcsolat egyoldalú felbontását, a házastársi hűtlenséget.

5. Többségük egy teremtő Atyát, egy Istent tisztelnek és imádnak.

Ezeknek az egymástól távol élő és különböző embertani típusokat is képviselő népeknek meglepő kulturális, erkölcsi és hitbéli azonosságát kutató tudós társaság vezető egyénisége, P. Wilhelm Schmidt S.V.D. /1868-1954/, papi és antropológusi hivatásának becsületét is kockáztatva megfogalmazta az "őskinyilatkoztatás" tételét az Isten-hit keletkezéséről írt munkájában /1908, 1912/. 

Az őstársadalmak kultúrájának ezek a vonásai, elemei, ez a gondolkodás és értékrend, évezredek óta irányítják vagy befolyásolják a fejlettebb, későbbi kultúrákat, civilizációkat is. Ezek az elvek, értékek a technika, a tudomány, a munkamegosztás, az emberi önzés, hatalomvágy és erőszak fejlődésével és terjedésével mindenhol visszaszorultak, de nem tűntek el és tovább élnek különböző megfogalmazásban, mint az egészséges emberi igazságérzet. Erről az értékrendről szól számos vallás alaptanítása, a kereszténység szeretet-parancsa, Jézus tanítása arról, hogy aki első akar lenni egy közösségben, az legyen mindannyiok szolgála, Szent István tanítása arról, hogy minden ember egyenlő, csak a gőg alázhat meg valakit, és csak az alázat emelhet fel valakit mások fölé . Erről szól a Francia forradalomnak tulajdonított hármas jelszó: szabadság, egyenlőség, testvériség, és ezt fogalmazta meg az a kis röpirat is, melyet egy kisvárdai szocialista agrármunkás a rendőrség által elkobzott levelében találtak 1897-ben:

„...Isten az ő képére és hasonlatosságára és e közös föld tulajdonára egyformán teremtett mindnyájunkat... Az éltető elemek: a levegő, a víz, a napfény - közvagyon. Miért nem az a legfontosabb is, a föld?

Amikor ezer esztendővel ezelőtt őseink birtokba vették ezt az országot, csak szabad és egyenjogú honfitársak voltak köztünk. Így kell lennie újra…”/Tóth 1996, 153/ ? Ez a demokrácia, a békés egymás mellett élés alapja, - máig.

Vizsgáljuk meg, hogyan érvényesült, illetve csonkult ez az értékrend a magyar társadalom történetében. Természetesen a főbb változások ívét, modelljét kívánom felvázolni, nem térhetek ki a részletekre.

A honfoglaló magyarok, - akár egy vagy több ütemben költöztek be a Kárpát-medencébe, vérségi alapon szerveződött, nemzetségi társadalmat alkottak. Nemcsak a magyarok, hanem a csatlakozott és később beköltözött néptöredékek többsége is így szerveződött. Az újonnan elfoglalt földet, feltehetően a törzsek, a törzsek területét a nemzetségek osztották fel maguk között. Egy-egy nemzetség, vagy annak részét alkotó nagycsalád, egy egy falut, települést szállt meg. Szabó István felhívta a figyelmet arra, hogy már Szent István idejében keletkezett oklevelek falvakat /villa/, s nem a nomád népek körében megismert szállást /descensus/ emlegetnek, és falvaknak az oklevélben leirt, szilárd határai vannak, kiemelve állandóságukat, /Szabó 1971, 7/ ƒ Ez nem véletlen, e tényből is a honfoglalók magas, földművelő kultúrájára következtethetünk.

E nemzetségi falvak mellett a XI-XII. században oklevelek említik a földesúr saját, gazdálkodó telepét, a prédium-ot, /a későbbi századokban majd puszta lesz a neve, amikor egykor virágzó, majd elpusztult falvak helyén alapit a földesúr majorsági gazdasági egységet/, melyen rabszolgák dolgoztak. A korai majorsági gazdálkodásnak alapja tehát a rab- vagy szolgarendűek léte, és ezek felszabadításával megszűnt ez a háborúra, erőszakra alapozott gazdálkodási forma, mint idegen test, kivettetett, de újra megjelenik majd a 15.-16, századtól, amikor újra az erőszak, a jogfosztás az állapotnak megfelelő "nagyüzemi" formát leetetővé teszi.

A falu /villa/ meghatározott területén belül a falut megszálló nemzetség idővel szomszédságon alapuló faluközösségé alakul át. Ennek minden tagja, a falu lakója, egyenlő joggal használhatja a falu egész határát. Az alakulás fordítva is elképzelhető: az egy faluközösségbe került lakók előbb-utóbb rokonságba is kerülnek egymással és így nemzetségként már csak más faluból házasodhatnak a vérfertőzés veszélye nélkül. A falu "exogámmá" válik, mint a nemzetség. Ennek emlékét a 20, században is megtaláljuk ott, ahol a régi, középkori aprófalvas településhálózat fennmaradt. Így például a baranyai Hegyháton még a 20. század közepén is úgy tanították a gyermekeket, hogy " minden asszonyt, leányt, aki a faluban született, nénédnek kell szólítsad, és azokat az asszonyokat, akiket más faluból hoztak ide feleségnek, azokat ángyodnak."

A házközösségből kinövő rokonsági, nemzetségi falvak szomszédsági falvakba való étalakulása Európa más részein is megtörtént: a keltáknál, galloknál, germánoknál és a szlávoknál egyaránt.

A szabadokból álló faluközösségen belül a házközösség, a nagycsalád szűkebb lakóhelye és a közös terület egyéni használatához szükséges "támaszpontok", a halászó-hely /tanya/, méhes, a család állatállományát főként teleltetésnél egyben-tartó karám, akó vagy szálláshely/ek/ vannak csak másokat kizáró családi használatban, tulajdonban. A terület tehát közös, de használata családonként, "magán-vállalkozás", ezt a tevékenységet biztosító helyek pedig az első-foglalás jogán, magánbirtok, mint a ház, berendezése, a ruházat, házi eszközök és állatok. Sokáig, amíg elegendő termőföld állt a közösség rendelkezésére, a földművelés is családi magán vállalkozás, amint a gyengébb, értékesebb állatok téli takarmányozósára szolgáló kaszálás és szénagyűjtés is. Egyes helyeken, így hazánkban, is egészen a 20. század közepéig, ez a másokat kizáró tevékenység a vállalkozás ideje is korlátozott: a vetéstől aratásig, a fűkaszálástól a széna begyűjtéséig tart csak, utána a terület visszaszáll a faluközösségre, az ideiglenesen igénybe vett területet újra a közösség minden tagja használhatja, például legeltetésre. Ezt nevezték el vadtalajváltó gazdálkodásnak, melynek során mindenki ott tört fel, irtott magának szántóföldet az első-foglalás jogán, ahol akart. A földet két-három évig használta, amíg az ki nem merült, akkor aztán másutt keresett magának művelhetővé tehető földet.

A népesség növekedésével egyre kevesebb terület jutott egy családra, elsősorban a földművelésre alkalmas terület fogyott el, s ez a faluközösséget arra kényszerítette, hogy e földek használatát szabályozza, az egyenlőség, a szabadság és testvériség alapján.

E szabályozásra hazánk különböző adottságú és jogállású területein más és más időben és formában került sor. Az, ami az ország közepén már a 11.-13. században végbement, arra a Székelyföldön csak a 15 16. században került sor. Az Alföldön, a török hódoltság után a 18.-19. században kellett ezt a szabályozást bevezetni s ezért e két nagytájon a szabályozásnak pontos, írásbeli rögzítésére is sor kerülhetett. A szabályozott talajváltó vagy gyepváltó rendszerben bizonyos időközökben, az ószövetségi hagyományokkal és az azt követő európai gyakorlattal megegyezően többnyire hét évenként, felosztották a faluközösség termelésre, szántásra alkalmas minden dűlőjét külön-külön minden gazdálkodó család között, Azért minden dűlőben, mert a dűlők lényegében talajféleségeket, talajminőségek választottak el egymástól, és az volt a méltányos, hogy minden család egyenlően kapjon a jobb és a rosszabb földekből egyaránt. Így például a tiszántúli hajdúvárosok úgynevezett „forgó földjeit” eleve két részre osztották, az egyiket folyamatosan vetették, a másikat legelőnek, rétnek használták. A vetett földek kimerülése után a korabeli szokás szerint /18. század eleje/ hét év után, a másik legeltető-rétből hasították ki a szántót. A bevetett földek nagysága a be nem vetett föld harmada-negyede volt, a szántó vissza térésére korábbi helyére csak kétszer-háromszor 7 év mulya lehetett számítani /ifj. Barta 1996, 43/ ? Debrecenben az 16960 évi statutum értelmében a lakosok a városhoz közelebb eső pusztákból az addigi korlátlan részesedés helyett "érdemük és tehetségük" szerint jutottak részhez /a két kifejezés a tisztséget és vagyoni állapot jelentette/. Ezeket a földeket - amelyeket 2-3 évig vetettek, majd kaszálónak hagyták őket - hétévenként újraosztották. Itt Debrecenben csak a rétek és szántók elkülönítése után 1774-ben került sor a "ház után való földek" állandó telekre való átminősítésére, aminek során mindenkinek tulajdonába szállt az utolsó osztással kapott földje. Ugyancsak ekkor sajátították ki a házzal rendelkező polgárok a bérelt pusztákat is, ahol egészen 1848-ig megtartották a 7 évenkénti újraosztást /ifj. Barta 1996/. ? Berettyóújfaluban a külső területek szabad foglalása a század végéig érvényben maradt, de már 1791 után azt be kellett jelenteni a tanácsnak. A foglalás a használatba vételt, a művelés alá vetést jelentette akkor is. Művelés nélkül nem lehetett területet első foglalással „birtokolni” vagyis másokat kizárni a használatból. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a tisztség, - a közösség választott esküttjeit és bíráit jelentette, a ház után járó föld kifejezés pedig azt, hogy, az illető a közösség, a falu-mezőváros állandó lakója, adófüzetője, a tehetség pedig nem egyszerűen a vagyoni állapotot, hanem az igaerőt jelentette, amit baranyai példákkal is igazolni lehet. Ugyanis csak az kaphatott a szántóföldnek alkalmas területből, akinek a szántásra elégséges munkaállata volt, általában 4 ökre vagy legalább 2 lova. Ha csak két ökre volt, össze kellett fogjon egy másik kétökrös gazdával, és így kaptak akkora földet, mint a négyökrös. A műveletlen maradt föld, bizonyos idő után, visszaszállt a közösségre, ill. arra, aki vállalta a megművelését. A baranyai megyei összeírásokban egy egy család hol telkes jobbágyként, hol zsellérként tűnik fel, aszerint, hogy az újraosztáskor rendelkezett-e megfelelő igaerővel. Ha elvesztek ökrei, vagy maga a gazda halt meg és fiai még nem tudtak szántani, szintén zsellérként írták össze a családot, mígnem kellő számú ökörre szert téve, ismét telkes jobbágyként szerepel a falu listáján. A telkes jobbágy természetesen akkor megfelelőképpen adózott a földesúrnak, míg a zsellér a terhek nagyrésze alól mentesült.

Lényegében ez a többé kevésbé önkéntes szerepvállalás vagy státus-vállalás érvényesült a nemes /szabad/ és jobbágy /szolga/ állapot kialakulásában is. Egy egy nemzetség erősebb, népesebb családja, családfője, aki vállalta a nemzetség fegyveres védelmét és érdekeinek kénviseletét, az tekintélyben a többi, ugyanazon nemzetséghez tartozó család fölé emelkedett, mely családok tagjai többé-kevésbé önként vagy kényszerítve-kénytelen szolgálniuk kellett az őket fegyverrel védő katonát, a nemest. Történészeink így fogalmazták meg: hogy "jóllehet a nomád társadalmat még a nemzetségi szerkezet határozta meg, megjelent a magántulajdon a földeken ... a nemzetségi arisztokrácia rátette kezét a szántóra és kaszálókra, amit elkerített első foglalás jogán magának, és e földek használatáért munka vagy termésadó szolgáltatásával terhelte meg a szegényebb nemzetségi tagokat. Rabszolgaságra nemcsak idegenek, hanem nemzetségi emberek is jutottak"- így Szabó István /1966, 59./.? A székely társadalomban ez csaknem félezer évvel később még nyomon követhető.

A lustrumon - szemlén - megjelenő székely szabad, katona-rendű maradhatott, ha ott, az előirt, megfelelő fegyverrel, felszereléssel jelent meg, és vállalta a hadba-szállás kötelezettségét és egyéb, békeidőben ellátandó feladatokat /határok felvigyázása, idegenek kisérése stb/. Ha annyi ereje volt, hogy lóval jelent meg, lófőnek írták össze. Aki azonban nem tudott fegyverrel kiállni, önként lett "fejekötött", vagyis jobbágya egy katonarendnek, lófőnek vagy primornak, s akkor azt szolgálta, de megszabadult a katonákat sújtó nehéz kötelezettségektől, az önellátás mellett az állandó fegyveres készenléttől, háború esetén saját költségén bizonyos ideig akár külföldre is kísérni a hadjáratban választott tisztjeiket. Így a 16. század közepére a székelyeknek csaknem fele a szabad katona státus helyett a szolgaságot vállalta, vagy abba kényszerült ill. kényszerítették. Ez a rendi váltás a faluközösségbe való tartozást nem érintette. A falu határának szabad használatában a közösség mindenkor érvényes szabályai, törvényei korlátozták csak, s volt rá példa, hogy a székely faluközösség bírája jobbágyrendű volt és a falu dolgában a szabad székely is engedelmeskedni tartozott neki.

Lényegében és elvileg így zajlott le a magyarországi rendi rétegződés is a l0.-11.-12 században. Írásos bizonyítékaink vannak erről. A Csallóközben /hon/foglalóként megjelenő Karcsák szállásföldje együttvéve is alig volt 4500 kh, de rajta az idők folyamán különösen is kicsiny faluhatárok közt 16 Karcsa nevű falu alakult ki. E közben a karcsai családok útja társadalmilag is elvált: falvanként elkülönülve serviens nemeseket, várjobbágyokból lett nemeseket, prediális nemeseket sőt várszolga-népet is lehet köztük találni tanúságként a társadalmi hullámzás emelő és sülyesztő erőinek. A feudális birtokosok és alávetettségben élő népek közt az arány kezdett fogva igen eltérő lehetett, de tárgyunk, a tényleges földhasználat tekintetében ez nem tűnik nagyon lényegesnek /Szabó 1966, 91./.?

Az eddig elmondottakat leegyszerűsítve: a honfoglalás idején a rabszolgákon kívül, minden magyar még szabadnak tekinthető. A szabad nemzetségi falvakból később részben szabad kisnemesi, részben valamely uraságnak, királynak, egyháznak alávetett jobbágyközösség alakult ki, de a föld használatában, tényleges "élésében" nem sokban különböztek ezek egymástól. A legnagyobb birtokos a király és az egyház. Világi nagybirtokosok később jelennek csak meg, akik katonarendűek lévén fegyvert és hatalmat a saját nemzetségében rokon társaik ellen is fordíthattak és alávetették rokonaikat is, nem csak a háborúban legyőzött ellenséget. Később ezt a földet, melynek lakói adójukkal, kilenceddel, tizeddel, robottal és kényszerű "ajándékokkal eltartották urukat /de megszabadultak a katonáskodás terhétől/ adománybirtokba kérték a királytól.

A király, a magyar alkotmány szerint, a szabadok /nemesek/ által választott tisztség viselője, a szabadok /nemesek/ közössége által ráruházott jog alapján adományozott az ország földjéből, mely minden szabad országlakó közös tulajdona, földbirtokokat. Lényegében azonban nem földet adott, hanem az azon lakók adóját, szolgálatait. A föld tényleges használatát a faluközösség szabályozta továbbra is.

Mint már láttuk, a földbirtokosoknak a 11.-12. században rabszolga munkán alapuló, saját majorsági gazdaságuk is lehetett, teljesen az antik, római társadalomhoz hasonlóan. Ezek, a rabszolgaság felszámolásával lényegében eltűntek és csak akkor jelentek meg újra, amikor Dózsa György hajdúinak leverése után Werbőczy megfosztja a jobbágyokat alapvető jogaiktól és biztosítja e prédiumok munkaerejét a jobbágyok robotjával, de még inkább az örökössé váló jobbágytelkekből kiszorított zsellérek munkájára építve. Werbőczy kegyetlen új törvényeinek egy része sohasem érvényesült és ezekkel együtt sem volt a jobbágság annyira kiszolgáltatva uraiknak, mint nemegy országban tőlünk nyugatra. Gondoljunk csak az angliai "bekerítésekre", amikor a jobbágyokat elkergették földjeikről, - nálunk a földesúr nem vehette el a jobbágy telkét, ha az, teljesítette az arra kivetett adót, vagy a "ius primae noctis", a földesúr jogát arra, hogy a férjhez menő jobbágyleányt arra kényszeríthette, hogy az  első éjtszakán vele háljon. Ehhez hasonló jogokat nem ismert a magyar történelem.

A földbirtokos "ősi javaiban nem tulajdonos, hanem csak usufructuarius, azaz haszonélvező. Mert a nemes földbirtokosoknak jószágai és birtokjogai a jelzett átruházás erejénél fogva eredetileg Magyarország szent koronájától függenek és törvényes birtokosuk magvaszakadtával mindig ugyanerre is néznek és háramlanak." /Werbőczy I.10.c. Tóth 1996, 159./. ˆ A székelyeknél tovább megmaradt a közösség hatalma, a székely szabad magvaszakadtával, ha nem volt rokona, a föld a székely szabadok közösségére szállott vissza, nem a királyra. Röviden: az adománybirtokos nem földet kapott tulajdonba, hanem egy meghatározott területen élő lakosok adóját kapta meg, és egyben a király belehelyezte személyét a földet használó közösségbe is. A föld birtokosnak tehát szintén joga volt a faluközösség határai közt annak használatára /Andrásfalvy 1970/, ? de a többi faluközösségi tag jogainak figyelembe-vételével.

A 15. századig a földbirtokosok, egyházak, kolostorok, világi urak, többnyire csak a jobbágyszolgáltatásokból éltek, jutottak jövedelemhez. Azt a történelmi utat, melyen Magyarország a 15.-16. századig járt, egyre inkább az erőszakos és mértéktelenül önző nagyurak, kiskirályok irányították. Ezek egymás és a király ellen is nemegyszer háborút folytattak és ezzel páthuzamosan egyre növelték jobbágyok terheit. Ez a feudális anarchiával egybekötött fokozott adóztatás sok jobbágyfalut kényszerített elvándorlásra is, s végül Dózsa György parasztháborújához vezetett. A magyar sajátságok, részletek mellőzésével e történeti folyamatnak gazdasági - erkölcsi meghatározóját abban látom, hogy az uraknak egyre több készpénzre volt szükségük, mert európai áruhoz csak pénzzel juthattak. Ha nem tudtak részesedést szerezni a nemesfémek, elsősorban az arany kivitelében, vagy az ennél bonyolultabb és nehézkesebb bor- és marhakivitelben, egy út maradt számukra a vagyon gyűjtésére, a majorsági gazdálkodás. Az országlakosok zöme az igen magas színvonalú önellátásban élő jobbágy és jobbágy-életvitelt folytató kisnemesekből állt. Az egyes faluközösségek saját határukon belül az adott környezet legsokoldalúbb kihasználásával a lehető legjobb életminőséget tudták maguknak biztosítani, de anélkül, hogy kifejezetten érték, vagyon felhalmozására, árutermelésre törekedtek volna. Tehát ezt az életminőséget nem annyira korszerű, termelékeny földműveléssel, hanem sokoldalú gazdálkodással, tevékenységgel biztosították: saját szükségleten kívül többletet nem termelő gabonatermesztéssel, állattartással kertészkedéssel, gyümölcs- és szőlőműveléssel, méhészettel, halászattal, az egész területen évszakonként más és más haszonvétellel, gyűjtögetéssel /pl. madártojás, vadmadárfogás, vadászat, mindenféle vadon termő, táplálkozásra való növények és termésük gyűjtögetésével stb/. Általános érvényű megállapítás, hogy az u.n, civilizált, fejlett munkamegosztásban élő városlakó életvitele, táplálkozása, testmozgása, szellemi-érzelmi élete egyoldalúbb és szegényesebb, a még szülőföldjén élő afrikai benszülötténél, aki még az őserdőben irtott földjén háromszor annyiféle zöldséget, gyümölcsöt termel és gyűjt össze táplálékként. Ez lényegében érvényes az egykori, az egész határt használó faluközösségre is: egészségesebben táplálkozott mint késői, városlakó unokái.

Mivel a Magyarországi jobbágyokat még a Werbőczy-féle jogfosztás után sem lehetett önkényesen elütni telkéről, nem lehetett bekeríteni, nem maradt hátra más, hogy a közösen, nem földművelésre használt területeken kísérli meg a földbirtokos a jobbágyokat visszaszorítani, hogy az így nyert legelő, rét és árterületeken alakíthasson ki majorsági gazdálkodást. Mindehhez kapóra jött néhány, a kormányzatot cselekvésre késztető körülmény is. Az egyik: az ország török által meg nem szállt területén embertelenné vált adóztatás, a jobbágyok mértéktelen sarcolása, mely különösen a Rákóczi felkelés után, állandóan újabb felkelésekkel fenyegetett. A másik körülmény a bánáti és bácskai Európában egyedülálló búza termés kivitelének biztosítása a többi örökös tartomány ellátására. Ez szükségessé tette a folyószabályozást, mert, a gabonaszállítás csak vízi úton volt elképzelhető. Ez magával hozta a folyószabályozást és az ahhoz kapcsolt ármentesítést. A merkantilista államvezetés itt két legyet csapott le egy csapással. A gabona-kivitel biztosítására végzett folyószabályozással arra biztatta a földesurakat, hogy megszabadítva birtokukat a rendszeres kiáradásoktól, a volt ártereken majorsági gazdálkodással ők is bekapcsolódhatnak a nagy jövedelemmel kecsegtető gabonakonjunktúrába. Megindult tehát a folyószabályozás, az ármentesítés, az erdő és legelő-területek elkülönítése, az elkülönözés. Mindez arra is jó volt, hogy a jobbágyokat egyre jobban csak a célirányos, egyoldalú gabona-árutermelésre szorítsa. Mindehhez nyugateurópai joggyakorlatot hívtak segítségül.

Először is, az európai joggyakorlatra hivatkozva, ahol már Nagy Károly idejében a halászat a királyi és földesúri kiváltság, regalé volt, megfosztották a jobbágyokat a halászat eddig gyakorolt jogától és lehetőségétől. Az úrbéri rendezés Az úrbéri rendezés pedig arra volt jó, hogy pontosan számba vegyék a telkeket az adóalapot. Ezután a királyné, a jobbágyokat kegyesen védve, meghatározta a szolgáltatások, a járadék, a robot felső határát. A közösen használt területek felosztásához a jobbágytelket vették alapul. Egy, vidékenként eltérő nagyságú jobbágytelekhez, 20-25-3o hold szántóföldhöz adtak 2-3 hold legelőt és erdőt, melyet a jobbágyok közösen használtak. Tehát pl. egy falu 10 jobbágytelekből állt, akkor 10x3 hold erdőt és 10x2 hold legelőt mértek ki a lakosok közös használatára, a többi nem földművelésre használt területet, erdőt, legelőt, rétet stb a föld birtokos megtartotta magának és e területek használatából kitiltotta volt jobbágyait. Ez az elkülönözés azokat a falvakat sújtotta első sorban, ahol viszonylag kevés földet szántottak és a lakosok megélhetését nem a gabona-termesztés, hanem a közös területek sokoldalú haszonvétele jelentette. A kevés szántóföld után, még kevesebb erdő és legelő járt, különösen a vízjárta, és ezért földművelésre alkalmatlanabb tájakon, ahol a középkor leggazdagabb és legműveltebb, sokoldalúan gazdálkodó parasztsága élt. Például az Ormányságban vagy a Duna-mentén, az elkülönözés olyan életforma változást hozott, melyre az itteni lakosok nem voltak fel készülve és nem tudták elfogadni. A magyarság számszerű fogyását minden háborúnál jobban az idézte elő a 19. századtól kezdődően, hogy e népesség kilátástalannak látva jövőjét, kollektív öngyilkosságot követett el, egykézni kezdett vagyis megélhetését féltve legfeljebb csak egy gyermeket vállalt. Ebben az időben születtek meg az első erdővédő törvények is. Eddig lényegében nem vált élesen külön a legelő az erdőtől. A legelő erdőben ritkásan álltak nagy, terebélyes makkot és gyümölcsi termő fák. Mivel ezek a fák külön álltak, nem sűrű állományban, alsó ágaik is kifejlődtek és a nagy lombkoronát körülsütötte a nap. Az ilyen fa bőségesen terem, elsősorban az állattartást szolgálja, nem termel igazi haszonfát. A földesúr olyan erdőt akart és telepített, ahol egyidős fák sűrűn, versengve, hosszú egyenes törzset nevelve törnek fölfelé, kiváló haszonfát termelve. Ezek alatt nincs legelő, ez az erdő kevés makkot, gyümölcsöt terem. A legelő erdő ritkás fáinak lombja alá besütött a nap, tehát a fák alatt is termett a legeltethető fű, ugyanakkor a fa lombozatával némileg nedvesebb mikroklímát is biztosított, a legelő kevésbé száradt ki aszály idején. Ráadásul az ártereken évenként megöntözte a víz, ahol elárasztás nélkül lényegesen kevesebb és rosszabb minőségű hozama volt rétnek és legelőnek egyaránt. Ezek az erdővédő intézkedések akadályozták meg illetve vetettek véget a jobbágyok sajátos, erdei gyümölcskultúrájának is. Ezekben az erdőkben ugyanis igen sok vadfát nemesítettek, oltottak át, s ezeket a fákat a falu határán belül a közösség szabadon használhatta. Eredetileg a fák oltásával nem kerültek az oltó birtokába, sem a fa, sem a termés. A köz javára való oltogatás dicsérendő, szép szolgálat volt, tisztesség, minden haszonlesés nélkül, szinte napjainkig a csángóknál. A Sárközben már a 18. század végén szabályozták az oltott fák haszonvételét. Az oltó ott, ha azokat nem örökölte, hanem maga oltotta, fáinak termésével szabadon rendelkezett, ha azonban örökölte, nem adhatta el, azt utódai jussolták. Így állt elő az a különös jogi helyzet, hogy a rét, kaszáló a 19. század elején már kikerült a közös használatból és egy egy jobbágy telkének része lett, a rajta lévő fa a közösségé, tehát nem vághatta ki, és előfordult, hogy termését más örökölte, mint aki a rétet birtokolta. A tulajdonnak ez a korlátozása érvényes volt már a közé korban például az egyházi birtokokra is. A főpap, aki javadalomként kapta, birtokából csak azt adományozhatta tovább, melyet életében maga szerzett vagy kapott. Az erdélyi Szék városa a 18. század végén úgy szabályozta gyümölcstermelését, hogy szigorúan megtiltotta a gyümölcs szedését addig, míg azt az elöljáróság "fel nem szabadította". Az engedély kihirdetése után mindenki arról a fáról szedhetett gyümölcsöt, amelyről akart, amelyiket először ért el, de csak egy kocsival hordhatta. A fák ugyanis, bárhol is, bárkinek a földjében, kaszálójában is álltak, a város, a közösség tulajdonát képezték, termését mindenki a megadott időben, elsőfoglalós jogával szedhette. Nyilván, mindenütt, ahol az elkülönözés során a közterületek nagyobb _része a földbirtokos kizárólagos tulajdonába került, az uraság kitiltotta a jobbágyokat és ki is vágta gyümölcsfáikat. A madocsaiak kártérítés reményében kieszközölték azt, hogy összeírták az egyes jobbágyok birtokában lévő, az erdőben szétszórt, nem gyümölcstermő fákkal vegyesen növekedett fáikat. Ebből az 179o-es években készült és fennmaradt összeírásból láthatjuk csak, milyen sok és sokat termő gyümölcsfa volt egy egy család kizárólagos használatában. Volt olyan család, mely 20-27 alma, körte és diófa, valamint 50-60-100-nál is több szilvafa fölött rendelkezett. Egy egy százados, öreg almafa egymaga mázsákat termett. Felbecsülhetetlen e gyümölcstömeg táplálkozási értéke, és nyilván hozzájárult a népesség egészségének fenntartásában. Az elkülönözés tehát egycsapásra elszegényítette a magyar köznép táplálkozását is. Egykori források szerint Magyarországon lehetett a legjobb és legtöbb halat enni, majd a a vízszabályozással és a halászati jog elvonásával mára Európában az egy főre jutó hal fogyasztás Magyarországon a legkevesebb, nem éri el az európai átlag tizedét sem. ?

Az elkülönözés során tehát a nagybirtokosok megfosztották a faluközösségeket a közösen használt, nem földművelésre fogott területük nagy, nagyobb részétől. Mivel e területek éppen a vízjártasságuk miatt maradtak ki a szántóföldi művelésből, az ármentesítéssel váltak szánthatóvá. Ezért van az, hogy a 19.-20. századra kialakult nagy összefüggő nagybirtokok, immár saját cselédséggel, majorsági gazdálkodással, elsősorban egykori árteres és erdős területeken találhatók. Például az Eszterházyak összefüggő hansági vagy Tolna megyei birtokai, a Habsburg főherceg Duna menti-drávaszögi uradalma stb. A meggondolatlan vízszabályozások és a nagyüzemi gazdálkodás akkor és a hasonlóan nagyüzemű, dűlőket összeszántó termelőszövetkezeti, állami gazdasági gazdálkodás most felbecsülhetetlenül rontja a magyarországi ökológiai értékeket, teszi tönkre földünket. A most kialakulóban, lévő új, nagybirtokokon, kevés munkaerőt igénylő nagyüzemi gazdálkodásnak készítenek jövőt. Talán érdemes arra figyelmeztetni az országot, hogy a föld csak mintegy 200 évig esett ki a közösség kezéből és az egykori, azt művelő és abból élő népesség kisemmizése ma is olyan végzetes következményekkel jár majd az egész magyar népre, mint volt az a múltban. Európában a mi földünk nem a nagyüzemi, élelmiszer-nyersanyag termelésre alkalmas, hanem a közös földön, igazságosan, egyéni vállalkotásként űzött, minőséget termelő kisüzemeké, vállalkozásoké a jövő, illetve ez tudja megtartani népünket. Ehhez különleges szabályozásra kell vállalkoznunk, mint például a finnek is tették. Északi tájaikon csak az ott lakók használhatják a földet, erdőt, vizeket. Izraelben is csak használatra kapják a kibucok a földet, nem tulajdonba, s ha azon nem megfelelő a gazdálkodás, visszaszáll az -államra, a nagyobb közösségre. Az ország földje a Szent Koronával megtestesített közösségé, csak igazságos, egyenlő eséllyel szabályozott családi vállalkozások, minőséget sok munkával előállító őstermelők tarthatják meg nekünk, és ezzel országunkat. 

Jegyzetek

1. Schmidt, Wilhelm S. V. D.: L'origine de 1'idée de Dieu. In: Anthropos 1908, Der Ursprung der Gottesidee. Eine historisch-kritische und positive Studie.I. /Anthropos. 1912 510. pp. P.W. Schmidt alapította az Antropos folyóiratot és az abból kinövő Intézetet (A. Institut) 1950-ban./

2. Tóth Zoltán: A rendi norma folytonossága és a polgári átalakulás. In: Magyarország agrártörténete. Szerk: Orosz István - Für Lajos – Romány Pál. Budapest. 1996. 141.pp.

3. Szabó István: A falurendszer kialakulása Magyarországon, X-XV. század Bp. 1966, 1971. Nemcsak a falu, mint település, hanem annak határai is állandóak maradtak. Pl. a Dél-Dunántúlon az elpusztult magyar falut a 16. században rácok szállták meg, akik a Rákóczi szabadságharc idején elmenekültek. Helyükre németeket telepítettek, de a falu határai ugyanazok maradtak.

4. ifj. Barta János: Magyarország mezőgazdaságának regenerálódása 1711-1790. In: Magyarország agrártörténete. Szerk. Orosz István - Für Lajos – Romány Pál. Bp. 1996. 33. pp

5. u.o.

6. Ld 3. sz, jegyzet.

7. Szabó István i.m. 91.

8. Tóth Zoltán ld 2. jegyzet.

9. Andrásfalvy Bertalan: A mohácsiak állattartása 1686-1848. MTA-DTI Értekezések. 1968-1970. Pécs.

10. Andrásfalvy Bertalan: Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítések befejezéséig. Tanulmányok Tolna megye történetéből. Szekszárd 1975. Az elkülönözés hatásáról még: Kis Géza: Ormányság. Bp. 1986.

Vissza az oldal tetejére