Vissza a főoldalra * Vissza jegyzőkönyv tartalomjegyzékhez
DR. VÖRÖS IMRE egyetemi tanár: Hölgyeim és Uraim! Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a Magyar Köztársaság Országgyűlésének két bizottsága is meghívott a mai nyílt napra. Nyilván ha zárt ülés lett volna, akkor is bejöhettem volna, de egy nyitott ülésre végképp könnyedén jövök be. Meg kell jegyeznem - az elnök úrnak jeleztem is -, hogy az őrség kérdőre vont, hogy én az alkotmánybírói igazolványomat fölmutatva be akarok lépni a köztársaság Országgyűlésének épületébe, holott bele van nyomtatva, még rendkívüli állapot idején is szabad mozgást biztosít a jelenlegi és volt alkotmánybíróknak. De fegyelmezetten a listára mutattam, ahol meg is találtak, úgyhogy végül is eljutottam erre a helyre.
Szeretném a 15 percet betartani, hozzátéve azt a fenntartást, hogy ebéd után előadni mindig egy katasztrófa az előadónak is, és a hallgatóknak is. A hangulat amúgy is katasztrófa közeli. Az előadásokból az derült ki, hogy ennek van némi alapja. Na, erre szeretnék én néhány lapáttal még rá is tenni.
Egyetértek Vastagh elnök úrral abban, hogy itt egy széles gondolkodásmódra, széles megközelítésre van szükség, úgyhogy 15 percben nagyon nehéz lesz összefoglalni, amit mondani szeretnék, de ez egyben felmentést ad a világos megfogalmazás kötelezettsége alól, mert ha valaki azt mondja, hogy nem érthető, én azt mondom, hogy kevés volt az időm, én tudom, hogy miről akartam beszélni. (Derültség.) G. B. Shawra gondolok, aki azt mondta, hogy aki öt mondatban nem tudja elmondani, amit akar, az mindenre képes. Valahogy így érzem magam, azért öt mondatnál többet kénytelen vagyok erről mondani.
A sorrend a megküldött előadásvázlatnak megfelelően egy kicsit eltér az eddigi megközelítésektől. Én az általánostól a különös felé mennék, már csak azért is, mert egy egyetemi tanár abból él, hogy általánosságokat mond, és igyekszik a végére hagyni a konkrét mondanivalót, mert addigra mindenki elfárad, és akkor nem derült ki az, hogy voltaképpen semmilyen konkrét javaslata nincs a dolgok megoldására.
Az általánostól a különös felé haladást azonban - a tréfát félretéve - a dolgoknak egy bizonyos alkotmányjogi logikája is megköveteli, nevezetesen az, hogy az európai klauzula nem légüres térben lóg, nem egy légüres térben elhelyezkedő probléma, hanem az alkotmány egész összefüggésrendszerében megközelítendő valami, aminek három, illetve az Európa-klauzula mellett két másik összefüggése is van. Úgyhogy az előadásomat - és így az Európa-klauzula megfogalmazását is az alkotmányban - szeretném egy háromoszlopos építményként önöknek bemutatni.
Mint említettem, szeretném a katasztrófahangulatot fokozni, Kasszandra szerepében tetszelegni, bár ugye azt tudjuk, hogy Kasszandrának végül is igaza volt, de nekem bajom van tényleg azzal, ami az alkotmányban ezzel összefüggésbe hozhatóan benne van, és bajom van azzal, ami nincs benne. Úgyhogy ezek után a magyar alkotmányról sajnos hízelgőt nem nagyon fogok tudni mondani.
Három kérdésről van itt szó. Az első legáltalánosabb kérdés a nemzetközi jog és a belső jog viszonya, hogy az uniós csatlakozási szerződés - majd ezen mindjárt el fogunk tudni vitatkozni - nemzetközi jog szférájába tartozó szerződés-e vagy nem, de mindenesetre elsődlegesen nemzetközi jogi szerződésnek minősülő szerződés lesz, tehát föl fog merülni vagy máris fölmerül, mert az európai megállapodással kapcsolatban máris felmerült a nemzetközi jog és a belső jog összhangjának a kérdése.
Erre nézve az alkotmány 7. § (1) bekezdése egy csodálatosan általános, még az általam kifejtetteknél is jóval általánosabb megfogalmazást tartalmaz. Azt mondja, hogy "A Magyar Köztársaság jogrendszere... biztosítja a nemzetközi jog és a belső jog összhangját." Ez két opciót tár mindjárt az alkotmányt alkalmazó alkotmánybíró elé; tényleg kellene, hogy látó szeme legyen a vak alkotmánynak, de annyira vak ez az alkotmányi cikkely, hogy itt bármilyen, akár üvegszemet behelyezve sem lát az ember tisztán. Tudniillik az összhang biztosítása két lehetőséget hagy nyitva. Az egyik lehetőség az, hogy a belső jog legyen összhangban a nemzetközi joggal, a másik, hogy a nemzetközi jog igazodjon a belső joghoz. Ezek után alkotmánybíró legyen a talpán, aki azt mondja, hogy én ezt az opciót választom, hiszen ezt maga az alkotmány nem teszi tisztába.
Zárójelben szeretném megjegyezni, hogy amikor már lejárt a mandátumom, és elkezdtem búvárkodni ebben a kérdéskörben, akkor nyomára bukkantam annak, hogy a '89-es turbulens alkotmányozási időszakban honnan is jött be ez a 7. § (1) bekezdés. Ez a német alkotmányból jött be, csak a német alkotmány két helyen is foglalkozik a nemzetközi jog és a belső jog viszonyával, de az akkori alkotmányozók - elnézést kérek, ha valaki közülük itt ül, de ez nem szemrehányás, mondom, 1989-ben mindenki tudta, hogy konyhákon születtek az alkotmány egyes szakaszai - csak az elsőt olvasták, a német alaptörvény 22. vagy 23. cikkelyét, holott a nemzetközi jog és belső jog viszonyára visszatér, és egy további részletszabály, az 59-esben is foglalkozik vele, és a kettő együtt nagyon szép, konzisztens alapot ad arra, hogy eldöntsék, hogy a nemzetközi jog és a belső jog összhangban van-e, és ha nem akkor az alkotmányellenes-e.
A belső jog és a nemzetközi jog összhangja azért kulcskérdés, mert Magyarország számos nemzetközi szerződést köt. Ha ezek a nemzetközi szerződések ellentétbe kerülnek a belső joggal, akkor felmerül az a kérdés, hogy a magyar bíró melyiket alkalmazza. A Magyar Köztársaság a nemzetközi szerződés alapján amúgy sem alkalmazhat azzal ellentétes belső jogszabályt, azért köti a nemzetközi szerződést, de nagyon sok nemzetközi egyezményhez csatlakoznak olyan jogvitarendező mechanizmusok, például a külföldi beruházások védelméről szóló washingtoni konvencióhoz, vagy a GATT-ot intézményesítő WTO-hoz, a Világkereskedelmi Szervezethez, amelyek olyan döntéseket hoznak, hogy adott esetben a Magyar Köztársaság x időtartamon belül igazítsa a nemzetközi egyezményhez az azzal ellentétes belső szabályait. Más szóval a 7. § (1) bekezdésének a világossága kulcskérdés annak a megítélése szempontjából, hogy ezt a konfliktust, hogy a kettő nincs egymással összhangban, hogyan kell megoldani.
Különösen azért lényeges ez, mert az alkotmány 2. § (1) bekezdése, végül is a jogállamisági klauzula, kötelezi a jogalkalmazókat, nemcsak a bírókat, minden jogalkalmazót arra, hogy a magyar jogrendet érvényre juttassa, más szóval hogy ha az azzal ellentétes nemzetközi szerződést érvényre kell juttatni, akkor ezt a felmentést szintén magában az alkotmányban kell megadni. A dolog nagyon messzire vezet.
Ennek a kérdésnek a megoldására kétféle koncepció van, én csak az egyiket mondanám el, a magyar alkotmány nem ennek alapján áll, ez az úgynevezett monista koncepció, amely szerint a belső jog és a nemzetközi jog egységes jogrend, amely az adott államot, adott esetben Magyarországot egységesen kötelezi. Ebből a monista megközelítésből következik az úgynevezett adoptációs kodifikációs technika, magyarul a ratifikációról és a kihirdetésről a nemzetközi egyezmény a belső jog részévé vált, tehát semmilyen további inkorporációra, magyar jogrendbe törvénnyel való beiktatásra nincsen szükség.
Végül pedig a harmadik vonása ennek a koncepciónak az, hogy ez a nemzetközi szerződés a nemzeti bíróságok által közvetlenül alkalmazandó, és semmilyen további végrehajtó szabály kibocsátására nincsen szükség. Ez így nagyon szép és világos, ahogy én most elmondtam, ez az, ami az alkotmányban nincsen benne. Az van benne, amit az előbb elmondtam, tehát kétféle értelmezést lehetővé tevő homályos megjegyzés, amely azonban azt tette szükségessé, hogy az Alkotmánybíróság már elég korán, az 53/1993-as határozatával döntött, egyébként éppen az elévülési ügyről volt szó, a Zétényi-Takács-törvényről, belemagyarázzon egy hierarchiát az alkotmányba, ami nincsen benne. Ez a belemagyarázás igazából nem sikerült, mert az Alkotmánybíróság nem alkotmányozó, és ez a kérdés a mai napig megoldatlan. Azt mondhatnám, hogy ez egy ilyen kívánságlista volt az Alkotmánybíróság részéről, nevezetesen egy olyan tétel, hogy a 7. § (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy legfelül van az alkotmány, alatta a nemzetközi jog, az alatt pedig a belső jog, és ezek egymásnak ebben a sorrendben nem mondhatnak ellent.
Pontosan ez az, amit be kellene akkor írni az alkotmányba, ha már mindannyian annyira egyetértünk ebben. Ebben a pillanatban az összhang megkövetelésének a kérdése teljesen egyértelmű tartalmat nyer: a belső jognak a nemzetközi joggal, a nemzetközi jognak az alkotmánnyal kell összhangban lennie. Ez az első kérdés. Megjegyezném, hogy a görög alkotmány mondjuk régóta, az orosz alkotmány, az albán alkotmány - Czuczai kolléga bányászta ki nem is olyan régen - egészen briliánsan oldja meg ezt a kérdést, de a Cseh Köztársaság 2001. október 18-ai alkotmánymódosítása is teljesen egyértelmű helyzetet teremt ebben a kérdésben.
Más szóval, és most áttérnék az előadás második részére, a jogdogmatikai alapok kérdésére, itt három alapproblémáról van szó. Az első alapprobléma az, amiről mostanáig beszéltem, nemzetközi szerződést fogunk kötni, ennek a hierarchikus helyének az alkotmányban történő tisztázása nélkül csatlakozni teljesen felesleges, tudniillik a köztársaság és az Alkotmánybíróság olyan helyzetbe kerülne, mint amilyenbe az Európai Megállapodással kapcsolatos határozatkor került, tehát egy vergődés lenne az alkotmány homályos vagy hiányos szabályozása alatt.
Az első kérdéshez, és akkor ezt mindjárt le is zárom, dogmatikai alapként annyit szeretnék hozzátenni, hogy a mai tagállamok jogrendje sem tudja egészen egyszerűen kezelni a kérdést. Az alapjogi karta elfogadása jelentős mértékben kihúzta a talajt azok alól a nemzeti alkotmánybíróságok által megfogalmazott aggályok alól, miszerint nincs európai alkotmány, nem védik a közösség szabályai a diszkrimináció ellen, védelmet nyújt az Európai Bíróság, más alapjogokat nem véd, a tagállamok alkotmányos rendje szent és sérthetetlen, az alkotmányok kemény magja nem rendelhető alá a közösségi jognak. Tehát ilyen és hasonló ítéletek születtek az olasz, a német alkotmánybíróságon különösen, amelyeknek azonban az a része, hogy az alkotmányos rend alapvető struktúráját a közösségi jog és a tagság az Európai Unióban nem érintheti, ez változatlanul oda vezetett, és ma is fenntartható, hogy a közösségi jog ismert, a helyettes államtitkár asszony által és Czuczai tanár úr által is jelzett elsőbbségét Devitte professzor például éppen a Czuczai tanár úr által felmutatott Piros Könyv 74. oldalán relatív elsőbbségnek nevezi, mert mondom, az alkotmánynak van egy kemény magja, amelyet a közösségi jognak nem lehet alárendelni.
Ezzel összefüggésben nagyon röviden utalnék az Európai Megállapodás sorsára. Mint tudjuk, az Alkotmánybíróság foglalkozott ezzel a kérdéssel 1998-ban, éppen most volt ennek négy éve, június 25-ei a határozat. Ehhez a határozathoz, közismert, hogy én már első menetben tettem egy hatásköri kifogást, megítélésem szerint utólagos normakontrollra nemzetközi egyezmény esetén nincsen lehetőség, mert ez le van írva az alkotmánybírósági törvényben. Ha az Alkotmánybíróság ettől függetlenül hoz ebben egy határozatot, akkor hoz egy határozatot, ami mindenkire kötelező - rám nézve nem, mert én különvéleményt írtam (Derültség.) azon harangelven alapulva, amit Tersztyánszky alkotmánybíró úr dolgozott ki, nevezetesen egyszer már másfél órája folyt a késhegyre menő vita egy ügyben, akkor ő jelentkezett és azt mondta, nekem erről az a vicc jut az eszembe, hogy a püspök megy a faluba, és nem szól a harang. Iszonyatosan letolja a plébánost, hogy püspök érkezik a faluba, és nem szól a harang. Azt mondja a plébános: több problémánk is van, püspök úr, mindenekelőtt az, hogy nincsen harang. Azt mondja: a többit nem is mondja! Ez valahol ugyanez, és ebből lett a harangelv: ha nincs hatáskörünk, akkor a többit nem is mondjuk, ehhez képest egy terjedelmes, bár Kecskés professzor szerint bizonyos európai jogi dogmatikai kérdések ismeretét nélkülöző, és akkor nagyon finoman fogalmazok, határozat született ebben az ügyben, aminek a mostani megoldása a 2002. évi X. törvénnyel ugyancsak nem tökéletes. Tehát dogmatikai kérdésként erre az első kérdésre azt mondanám, hogy itt bizonyos, alapvető tisztáznivaló van, mert van az alkotmánynak egy kemény magja, amelyet nem lehet a közösségi jognak alárendelni.
A második dogmatikai alapkérdés, ami már nincs benne az alkotmányban, a felségjogok gyakorlása, az állami hatáskörök gyakorlása, az átruházásának a megoldatlansága. Ez a bizonyos európai megállapodási-, előbb általam haranggal összefüggésbe hozott határozat is mutatja, hogy van egy ilyen leágazása az ügynek, amiről a határozat hallgatott, azért, mert az alkotmány maga is hallgat, tudniillik hogy hogyan lehet átruházni a hatáskörök gyakorlását, ha ezt az alkotmány egyáltalán nem teszi lehetővé.
Én szeretném felvetni nagyon halkan, de most már ezt is megtehetem, mert szabadúszó egyetemi tanár vagyok, hogy egyáltalán nem lehet alkotmányosan átruházni hatásköröket a Magyar Köztársaságban, nekünk a csatlakozásunk a NATO-hoz, a küszöbön álló csatlakozásunk az Európai Szabadalmi Egyezményhez, és bármilyen nemzetközi egyezményben viselt tagságunk, amelyik érinti az állami hatáskörünk gyakorlását, a 2. § (1) bekezdése miatt alkotmányellenes, mert ehhez kapcsolódó felmentés magában az alkotmányban nincsen. Dogmatikai kérdésként felvetném, hogy az állami hatáskörök gyakorlása átruházását azon az alapon kellene megoldani, hogy ezt törvényben kell csak lehetővé tenni, miután én is egyetértek azzal, itt azt hiszem, nem szuverenitáskorlátozásról van szó, a szuverenitás egyes aspektusai, hatáskörökben megnyilvánuló aspektusai gyakorlásának az átruházása csak a népképviselet által történhet.
A népképviselet közismerten törvényeket alkot, már csak azért is, mert egy ilyen átruházás a polgárok alkotmányos jogállását is érintheti.
A harmadik dogmatikai alapkérdés - és utána már csak ugyanezt a hármat végigjátszanám a jogpolitika, a gyakorlat kérdéskörében is - az, hogy mindez hogyan jelenik meg az Európai Unióhoz való csatlakozás kérdéskörében. Mert úgy tűnhet, hogy ha ezt az első kettőt megoldottuk, akkor most már a harmadik ilyen mitgehangen-mitgefangen alapon megy az Európai Szabadalmi Egyezménnyel vagy a NATO-val együtt, mindegy, hogy hova csatlakozunk, ha csatlakozunk, csatlakozunk.
A dolog azért nem ennyire egyszerű, mert az Európai Unió egy sajátos nemzetközi szervezet, egy sajátos államközi szervezet, amely azonban egy olyan integráció, amely nem egy európai népre, hanem az európai népekre - szokták a szakirodalomban hangsúlyozni a többes számot - alapozódik, arra támaszkodik. A tagállamok népeitől származik az alkotmányos felhatalmazás a hatáskörök gyakorlásának átruházására, és az integráció a tagállamok kormányainak közvetítésével, kormányközi alapon halad előre. Ilyen körülmények között világos, hogy egy tulajdonképpen bizonytalan nemzetközi jogi minősítésű szervezetre fogunk állami hatásköröket átruházni, és ez azért speciális dogmatikai kérdést vet fel.
A három gyakorlati válasz ezekre a kérdésekre a következő, és akkor az előadásom harmadik kérdéskörére térnék rá, a jogpolitikai alapok kérdésére. Az első kérdés a nemzetközi és a belső jog viszonya. A válasz nagyon egyszerű: ezt a kérdést meg kell oldani. El kell dönteni, hogy monista vagy a mostani koncepciót választjuk. Az én megítélésem szerint nyilván a monista koncepcióra kellene átállítani a Magyar Köztársaság jogrendjét. Nem mentem bele abba, hogy én honnan tudom, hogy most dualista, de ezért én külön Nobel-díjat kaphatnék, mert különféle végrehajtási rendelkezések összevetésével és értelmezésével jöttem rá erre én magam is. De ez egy nagyon komoly teljesítmény volt, mert nem lehet megtudni igazából. De higgyék el, mi nem a monista koncepció alapján állunk.
Tehát a jelenlegi 7. cikk (1) bekezdés helyett az alkotmánynak kellene egy világos kimondása; ismétlem, ahelyett - mert a második kérdésnél, az állami hatáskörök gyakorlásánál inkább melléraknám a 6. cikkely (2) bekezdésének a javaslatomat - egy világos, hogy úgy mondjam konyhakész, teljes mértékben kidolgozott állásfoglalás kell, amely leszögezné, hogy a ratifikált és kihirdetett nemzetközi szerződések a magyar jogrend részét képezik, ezeknek a szerződéseknek elsőbbsége van a belső joggal szemben. Konfliktus esetén, tehát ha ezek ellentmondanak, akkor a bíróságnak és más hatóságnak a nemzetközi szerződést kell alkalmaznia, tehát ez implikálja azt a feljogosítottságát a jogalkalmazónak, hogy az alkotmány kivételével összevesse a belső jogot a nemzetközi joggal, és ő döntse el, hogy ő melyiket alkalmazza az adott esetben. Alkotmánnyal való ellentétet csak az Alkotmánybíróság vizsgálhat.
A harmadik kérdéskör ezzel kapcsolatban, hogy a nemzetközi szerződésnek pedig közvetlenül köteleznie kell a jogalkalmazót, további végrehajtási rendelkezésre nincs szükség. Gyakorlati válasz a második a kérdésre. Én azt hiszem, hogy a második kérdésre, nemzetközi szerződésben állami hatáskörök gyakorlásának átruházása kérdéskörében nem lehet választ adni, ha az első nem tisztáztuk. Ezért mennék az általánostól a különös felé, mert nagyon világosan meg lehet egy európai klauzulát fogalmazni akkor, ha előzőleg - hogy úgy mondjam - megágyaztunk ennek a klauzulának. Ha nincs megágyazva, akkor bizony kénytelen lesz a cementpadlón pihenni álmát.
A második kérdéskör - tehát még szintén az európai klauzula előtt - a hatáskörök gyakorolásának, felségjogok gyakorlásának átruházása. Az alkotmány itt is nagyon szépen, nagyon fenségesen, emelkedett hangnemben szól arról, hogy a Magyar Köztársaság a világ népeivel és országaival mindenféle együttműködésre készen áll. Azonban ebből nem következik az, hogy az átruházások alkotmányosak lennének, mert nem arról beszél. Ez csak arról beszél, hogy mi mire törekszünk. Tehát emellé kellene egy, a hatáskör-átruházás alkotmányosságának kritériumait tartalmazó második oszlopot állítani, amely igazából három kérdéskör köré kellene hogy csoportosuljon.
Az első a szubszidiaritás elve, tehát csak akkor lehet átruházni, ha közfeladatok ellátása érdekében van erre szükség, és a problémának határokon túlnyúló dimenziója van. A második kritérium, hogy az átruházás nem érintheti az alkotmányos rend alapvető értékeit, a magyar alkotmány alapvető struktúráját. A harmadik pedig az alapjogok védelme, amely szintén az alkotmány kemény magjához tartozna. Tehát ezt a 6. § (2) bekezdése mellé kellene beiktatni. Megint utalnék a cseh alkotmánymódosításra, ahol teljesen egyértelműen megfogalmazták ezt a kérdéskört is az európai klauzula előtt.
A harmadik kérdéskör - és most már tényleg befejezem - a hatáskör gyakorlása átruházásnak speciális alesete, csatlakozás az EU-hoz. A kérdés az, hogy létezik-e ilyen speciális aleset, miért nem lehet ezt a másik kettő kérdéskörében megoldani. Erre a válasz az, amit már érintettem: az Unió sajátos jogi természete és a közösségi jog sajátos jogi természete. Az Unióról annyira nem lehet tudni, hogy micsoda, hogy legalább három álláspont van ezzel kapcsolatban a tudományban. Ebből is látszik, hogy voltaképpen a tudomány olyan dolgokban él, amik abszolút homályosak, és akkor ezeket nagyon sokáig lehet rágni és megközelíteni. Nem megyek bele ebbe a három álláspontba.
Leginkább az az elterjedt, amely egy sajátos nemzetközi közösségnek, államközi szervezetnek tekinti, amelyre a tagállamok hatáskörök gyakorlását átruházták. A közösségi jog jogi természetére nézve pedig ugyancsak ez a homály jellemző, ahol azonban a tudomány becsempészte a mindenre alkalmazható sui generis fogalmat. Azt mondják, hogy ez egy sui generis jogrend. Ezt, hölgyeim és uraim, a jogtudósok akkor szokták használni, ha nem tudják, hogy miről van szó, maguk se tudják, hogy miről beszélnek. De egy latin kifejezés ezt jótékonyan elleplezi.
A sui generis jogrendnek azért persze megvan a maga tartalma. A Van Gend & Loos ügyben először, majd a Costa v. Enel-ügyben, aztán teljesen precízen megfogalmazva azt az igényt fogalmazta meg az Európai Bíróság, hogy a közösségi jogot ne lehessen egyoldalú tagállami jogalkotással utóbb visszavonni. Magyarul: a tagállamok jogrendje - az alkotmányt is beleértve - alá van rendelve hierarchikusan a közösségi jognak.
Itt csempészem be azt a kritériumot, azt a sui generis többletet, ami miatt nem lehet a második kérdéskörrel vagy az elsővel és a másodikkal együtt elintézni ezt a harmadik kérdéskört. Tudniillik itt egy másik hierarchiáról van szó. Mint látják, megfordul a dolog. Míg általában az állami hatáskörök gyakorlása átruházása kapcsán arról van szó, hogy ez a hierarchia, amit az Alkotmánybíróság is megpróbál tételezni, hogy alkotmány, nemzetközi jog, belső jog, itt megfordul, közösségi jog, alkotmány - kivéve annak a kemény magja - és belső jog. Tehát a közösségi jog az alkotmánynak is fölötte áll. Következésképpen ezért van szükség arra, hogy erről külön európai klauzulában szóljunk, mert teljesen ellentmond annak, ami a második kérdéskörben egyébként általában nemzetközi szerződéssel történő hatáskör-átruházás gyakorlására az alkotmánynak tartalmaznia kellene.
Mindebből az a jogpolitikai következtetés adódik, hogy nem lehet ezt általában hatáskörgyakorlás átruházása kérdésének tekinteni, hanem ezeket a sajátosságokat figyelembe kell venni. Ennek megfelelően meg kell fogalmazni az uniós tagságból adódó feladatokat mint alkotmányos államcélt. Tehát ez egy számon kérhető, állandóan napirenden lévő, állandó alkotmányossági követelmény kell hogy legyen a magyar alkotmány alapján, amelyet az Alkotmánybíróság számon is kérhet. És akkor most mondanám az európai klauzula szerintem értelmezhetetlen tartalmát.
A második kérdés, hogy rögzíteni kell, hogy felhatalmazza az alkotmány a törvényalkotót, hogy egyes hatásköröket az Unió állandó továbbfejlődése kapcsán - ez a Czuczai tanár úr által sokszor említett constantly evolving-jelleg - át lehessen ruházni az Unióra. Én itt az egyesre nagy hangsúlyt helyeznék. Ez egy jelentéktelen kis szócska.
Itt van a kutya elásva, a részletekben van az ördög. Itt az egyes hatáskörökkel megnyitnánk az utat ahhoz, hogy az Alkotmánybíróság folyamatosan kontrollálja, esetről esetre, hogy ez az egyes átruházás éppen a magyar alkotmány kemény magját nem érinti-e. Hozzá kell tennem a kemény maggal kapcsolatban, hogy az alapjogi karta megszületése - feltéve, hogy törvényerőre fog emelkedni, mert most csak egy politikai deklaráció - és a Konvent munkája is nagyon sokat fog e tekintetben tisztázni, hogy az ténylegesen mennyiben húzza ki a szőnyeget az ilyen fenntartások alól.
Hölgyeim és uraim, befejezve a mondandómat, egy ilyen háromlábú konstrukcióban gondolkozom, amelynek azonban egyidejűleg kell megszületnie. Látható, hogy a három olyan szorosan kapcsolódik egymáshoz, hogy nem lehet egyiket a másiktól elválasztani.
És végül arról, hogy mi lenne ennek az eredménye: én azt hiszem, hogy új fejezetet nyitna a Magyar Köztársaság alkotmányjogi struktúrája történetében, egy olyan fejezetet, amikor maga az alkotmány, éppen ezzel a tartalmú európai klauzulával, konstituál egy saját magán kívüli közhatalmat, szóval ilyen nem volt a magyar alkotmánytörténetben. Ezzel a nyitással a magyar alkotmány önmagán mutatna túl, áttörné a közhatalom gyakorlása nemzetállami monopóliumának a tételét, az egész belső struktúrája a magyar köztársaság alkotmányának és a magyar köztársaság közjogi rendjének gyökeresen, de hozzáteszem, hogy a XXI. századi európaiság szellemében változna meg. Hölgyeim és uraim, köszönöm a figyelmüket.
DR. SZENT-IVÁNYI ISTVÁN (SZDSZ), az európai integrációs ügyek bizottsága elnöke: Köszönöm szépen, professzor úr. Én úgy gondolom, hogy bár homályos megközelítést ígért a bevezetőjében, valójában nagyon világos volt, amit a professzor úr elmondott, és nagyon konkrét is volt.
Felkérjük a vitaindító előadások közül az utolsó megtartására dr. Ficsor Mihály urat, a Magyar Szabadalmi Hivatal elnökhelyettesét, akit elsősorban nem is ebben a minőségében, hanem mint ismert szakértőt hívtunk meg, és kérjük, hogy tartsa meg bevezető előadását!