(részlet)
Bevezetőként mindenképpen ki kell térni, némi elemző megközelítéssel a konferencia témájának , a téma részleteinek, valamint az Alkotmány mai, közrendű értelmezésének és ismeretének problémájára. A konferencia téma-célkitűzéseit nagyon szükségesnek és belső politikai helyzetünk szempontjából nagyon aktuálisnak tartom. Az alkotmányosság szemléleti és tartalmi terén meglehetősen nagy zűrzavar uralkodik. Jórészt ennek köszönhető, hogy csaknem mindennapi esemény és hír hogy egy-egy társadalmi kérdés vagy tett ügyében szinte triviális szokássá vált az Alkotmánybíróság álláspontjának kikérése, majd annak ismeretében az AB álláspontjának aszerinti elfogadása vagy megkérdőjelezése, hogy a döntés, álláspont igazolja vagy tagadja-e a fölvető szemléletét az adott kérdésben. Eszerint várható, hogy az 1956-os, az egész országot érintő és megrázó, de a világpolitika történései között is számottevő magyarországi események alkotmányossági összefüggései és megítélése nehezen lesz egy fogatba terelő és szerszámozható nézet.
Ha kiindulásként beletekintünk a legáltalánosabb és talán legelfogadottabbnak tekinthető, az Akadémiai Kiadó által most folyamatosan megjelentetett Magyar Nagylexikon vonatkozó kötetének fogalom-meghatározásába, a magyar alkotmány csupán mint az 1949-es XX. törvény szerepel. Nem ismerteti a lexikon e helyen a klasszikus alkotmányfogalom három változatát, a „történeti”, a „charta” és az „oktrojált” alkotmányváltozatok különbségét és tartalmát. Holott már ebből a fogalomdifferenciálásból nyomban kiderülne a lényegi és kikerülhetetlen különbség és kibékíthetetlen ellentmondás a magyar történeti alkotmány – első alkotmánytörvényünk az Aranybulla 1222-re datálódik – és az 1949-es, ránk erőszakolt, „oktrojált”, voltképpen kötelezően lemásolt szovjet alkotmány között. E szemlélet azért figyelemre méltóan „furcsa” számomra, mert a ma még élő, idősödő korú magyar lakosság jelentős hányada mélyreható személyes tapasztalattal rendelkezik az 1949-es XX. törvényről. Ennek tételei, szövegtartalma formálisan jogokat fogalmaz meg, ám e szövegből szinte semmi lényegi törvényes jogot, lehetőséget vagy korlátot nem tartott be a szovjet megszállók által kijelölt államhatalom. Sem az emberi jogok érvényesítésére, sem az államhatalom korlátozására nem volt használható ez a törvény. Olyannyira, hogy még az egykori európai úgynevezett „oktrojált” alkotmányokhoz sem hasonlítható, mert azok alkalmazásával ellentétben az alkotmányos jogok szövegbefoglalt tartalmát meg sem kísérelte megvalósítani. Úgy vélem, hogy az egyetemes alkotmánytörténet lehetőségei vagy feladatai közé tartozik az efféle alkotmányok minősítése, értékelése, tényleges szerepük megfogalmazása. Már ifjú fejjel is velejéig hazugnak, az arcátlan hazudozás határát messze túllépőnek tartottuk a 1949-es „alkotmányt”, a „minden hatalom a dolgozó népé” nevetséges valótlanságától kezdődően az állampolgári jogok valamennyi meghatározásáig, s az utolsó sorokig.
Ennek kimondása halaszthatatlan, két okból következően is. Egyrészt, hogy az Alkotmány tudományosan elemzett meghatározása tegye közkinccsé, azaz széleskörűen ismertté a magyar nemzet történeti alkotmányával való szembenállását az 1949-es törvénynek -, ami az új Alkotmány megteremtésének elkerülhetetlenségét is előre vetíti. Másrészt – és ezért fordítottam néhány mondatot erre a kérdésre -, hogy mai témánk megközelítésének és a fentiek oksági összefüggésének létét jól szemlélhetően bizonyítsam.
Magyarországon már 1945-től, szovjet megszállás első órájától alkotmánynélküli állapot volt, ami ráadásul nem is akkor kezdődött, hanem 1944. március 19-én, a német megszállással. Ám az nem jutott el addig, ameddig a szovjet megszállás kreálta államhatalom, hogy olyan látszathelyzetet hozzon létre, hangzatos, valótlan törvényszövegekkel, amelyek a lakosság befolyásolását és a külföldi államok félreinformálását, azaz a szélsőséges, terror-elnyomás kendőzését szolgálta.
Talán mindezek után nem elsietett azt kijelenteni, hogy Magyarországon az 1956. Októberi események – beleértve részben az ezeket megelőző, előkészítő eseményeket is – az ország alkotmányosságának hiánya miatt következtek be, robbantak ki. Azaz az 1956. Októberi társadalmi robbanást szinte garantálta a szovjet megszállás, a helyi kommunista diktatúra és az 1949-es „alkotmány”, amely a magyar valósággal ellentétes szöveget, naponta, óránként tapasztalható valótlanságot, hazugságot fogalmazott meg. Ez ellen a túlcsordult hazugságfolyam és a vele ellentétben tapasztalható elnyomás, megalázás, kisemmizés, a teljes jogfosztottság és kiszolgáltatottság ellen kelt föl a magyar nemzet 1956-ban, ez ellen indította meg szabadságharcát és forradalmát. Amely ugyan csupán 12 napot ért meg - bár teljes elfojtásához, leveréséhez még hónapokra volt szüksége a megszálló és a helyi hatalomnak -, e példátlanul rövid idő alatt generálisan megvalósította előre meg sem fogalmazott, de a rövid folyamatidőben szinte óráról-órára újrafogalmazta és lépésről-lépésre megvalósította egyre teljesebb és tökéletesebb társadalmi céljait. Természetesen úgy, hogy akkor erre, mint oksági tényezőre senki sem gondolt. Már csak azért sem, mert a forradalomban, a szabadságharcban való részvétel első sorban nem gondolatok, hanem érzelmek és indulatok által motivált cselekvés volt, a „bensőből való vezérlés” működési elvei szerint. ………………
Pedig az a néhány nap 1956 októberének végén az egyik legnagyobb csoda a magyar történelemben. E tízmilliós nemzet napok alatt, központi előkészítés és irányítás nélkül végrehajtotta demokratikus nemzeti forradalmát. Úgy, hogy a minden ellenállás letörésére felkészített ÁVH s a csaknem egymillió kommunista párttagság nem hogy nem tudta megakadályozni, hanem még a párttagok körül is sokan a forradalom mellé álltak. Nem szavakkal – cselekvő részvétellel. Amiért a megtorlás során egyenrangúan meg is kapták büntetésüket.
Szükséges megemlíteni a forradalom és az ország vezetését is. Azzal a helyzettel kellett ugyanis szembenézni, hogy a forradalmat senki sem vezette. Az első napokban egyetemisták, munkástanács tagok, nemzethű értelmiségiek fogalmazták a politikai követeléseket, s közösségek, gyűlések hagyták jóvá, iktatták közköveteléssé ezeket. Az ország vezetését azok látták el, akiket a régi gárdából a forradalom még elfogadott. Akiket tisztességesnek, akiket magyarnak tartott. Akikben még lehetett hinni, bizakodni. Így került Nagy Imre a forradalom élére. Nem ő vezette a forradalmat, a forradalom vezette őt. Lépésről-lépésre, napról-napra vonta maga után. De Nagy Imre tisztességét, emberi nagyságát, nemzeti érzületét bizonyítja, hogy ameddig elment a forradalomban a forradalom után, attól egy lépést sem tett visszafelé. Inkább meghalt. ………………..
Negyvenöt évvel ezelőtti közös tettünk másik meghatározó fogalma: a szabadságharc. Szembeszállás a megszállókkal, küzdelem a szabadságért. De a szabadság-fogalom így nem teljes, nem pontos. Szabadságharcunk ugyanis nemzeti szabadságharc volt. Számunkra ez a tény nem kíván külön hangsúlyt, nekünk ez magától értetődő. Ám mégis különös hangsúlyt kíván, mert az elmúlt tizenegy évben, az úgynevezett rendszerváltás egész ideje alatt ez a fogalom, hogy nemzeti, csak gúnyt, gyalázkodást kapott attól a csoporttól, amely, médiabirtoklása révén a leghangosabb az országban. …
Azért beszélünk erről, mert akik fogalmainkat, fogalmaink jelentését veszélyeztetik, a mi esküdt ellenségeink. Céljuk, hogy a forradalomhoz és nemzeti szabadságharchoz hű, a forradom és a nemzeti szabadságharc igazát élő tanúként, egész életével igazoló és valló csoportot megbontsák, elemeire, részeire szaggassák, egymásra uszítsák. Ma ez folyik ellenünk. Legfőbb erőnk, az erkölcs ereje ugyanis csak úgy érvényesül, ha az azonos sorsú, azonos erkölcsű társ nem uszít, nem minősíti, címkézi a társat, hanem szolidáris és szövetséges vele. Akire támaszkodni lehet. Aki bajtárs. Aki társ a küzdelemben és társ a bajban is. …………………….
Ezért nekünk, akik ott voltunk, akik ott és akkor egymást támogattuk, védtük és segítettük, most is össze kell fognunk. Sem önzés, sem nagyravágyás, sem gőg, s különösen nem érdek és különösen nem idegen, ellenséges sugallat nem választhat el és nem állíthat szembe egymással bennünket. A mi becsületünk a forradalom becsülete, a mi történelmi tettünk és e történelmi tett századokra való kihatása, a nemzet önerejébe vetett hit kiteljesedése – ezen múlik. A mi magatartásunkon. Mert mi vagyunk az élő tanúk, az élő bizonyítékok. Mi mutattunk erkölcsi bátorságot, halálmegvetést akkor is, amikor az valóban az élet kockázata volt. Számunkra is és azok számára is, akik meghaltak. Akik meghaltak ezért az ügyért. Most, amikor talán már túl vagyunk a nehezén, nem válhatunk méltatlanná és hűtlenné hazánk, nemzetünk forradalmához és szabadságharcához. Úgy gondolom, ezt kell megértenünk és mérlegelnünk.
És most, amikor e konferencia kérdésföltevései hatására fölidézzük emlékeinket, mérlegre tesszük tetteinket, a tisztább rálátás végett egy lépést hátra kell tennünk., ki kell tágítani látóterünket és föl kell fedeznünk, hogy tettünk nem csupán indulatfűtötte föllángolás, nem csupán az elnyomó kommunista hatalom elleni küzdelem volt, hanem történelemalkotás, történelemformáló tett is, amely történeti alkotmányunk folyamatosságát, újra érvényesülő hatékonyságát állította helyre. Ha történelmi léptékkel mérve percekre is csupán, a tett minőségét nem tartam, hanem tartalma bizonyítja.
Ezért vagyunk mi, 56-os forradalmárok, volt kommunistaellenes lázadók a legérintettebbek és legjogosultabbak szólni a magyar történeti alkotmányosság ügyében. Mi, nem tudva, de érezve és értve ezért küzdöttünk, ezért álltunk az akasztófa alatt, ezért senyvedtünk a börtöncellákban, ezért vertek, rúgtak, gyaláztak bennünket, ezért vették el tőlünk önmegvalósításunk évtizedeit – mert magyarságunk, nemzetünk történeti jogállapotát akartuk újra megvalósítani. De utunkról már nem térünk le a hátralévő évekre sem. Ránk mindig számíthat a Nemzet, nekünk mindig szent marad a Haza. Amíg csak élünk.