"Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet", fohászkodott egykoron nagy költőnk, József Attila. Őszintén megvallom, hogy ifjúkoromban nem tudtam mit kezdeni e fohászkodással. Mert – imígy morfondíroztam – ahol rend van, amelyhez mindenkinek igazodnia kell, hol marad az egyed, az egyén szabadsága? És fordítva: nem éppen azt jelenti-e a szabadság, hogy fittyet hányhatunk a rendre? Arra, hogy a két fogalom nem ellentétben, hanem szülő-gyermeki viszonyban áll egymással, 1956 októbere tanított meg. S azóta tudom – tudni vélem – azt is, hogy e két fogalmat csak azért állíthatjuk ellentétbe, mert a szavak értelme mai világunkban végletesen, talán már végzetesen eltorzult.
Az alapkérdés az egyes ember számára természetesen az: mikor mondhatja magáról, hogy szabad? A válasz kézenfekvőnek s oly egyszerűnek látszik: akkor, ha nem szolgál senkinek és semminek, nincs alávetve semmiféle külső erőnek vagy hatalomnak, kényszernek, tekintélynek, rendnek, mentes minden tehertől és kötelességtől. S bár első pillantásra látszik, mennyire üres, ostoba és abszurd ez a meghatározás, ez mai világunk általánosan elfogadott, nagy felhajtással és óriási költségekkel reklámozott sőt szuggerált elképzelése a szabadságról: szabad vagy, ha mindig azt teheted, amit akarsz.
No persze: az akarat valóban szabad. Akarni mindig lehet bármit is, mindenki akarhat mindent. De hogy kezdettől fogva ad absurdum vigyük a dolgot: akarhatok például repülni minden technikai segédeszköz nélkül, mellső végtagjaimmal ütemesen csapkodva, mint a madár, legjobb esetben is orra esem s könnyen halálra is zúzhatom magamat. Akarhatok táplálkozás nélkül élni, ez megy is egy darabig, de záros határidőn belül az éhhalálhoz vezet. Ily nyilvánvaló ostobaságokat nem is akar senki, a példa csak arra jó, hogy megmutassuk: pusztán biológiai létünk szigorú és áthághatatlan határokat szab már akarásunknak is. A lényeg: akarat magában, tárgy nélkül nem is létezik. Akarni csak valamit lehet; és ez a szabad akarat alapvető, nagy paradoxona: megszületése pillanatában szolgává teszi hordozóját. Ami persze korántsem olyan nagy baj, mint hinnénk. Sokkal nagyobb baj az, hogy ezt senki nem mondja meg az embereknek, legkevésbé a mai fiataloknak. Ellenkezőleg: a modern, “fogyasztó társadalom” minden csatornán keresztül azt sugallja: szabad vagy, akarhatsz mindent, tehát akard ezt, akard azt, a legújabb mosóportól kezdve az állítólag leghatásosabb hajápoló szeren keresztül a legmodernebb gépkocsiig... Szabad vagy, töltsd bé minden kedved! Tekintsünk el most attól, hogy mennyire nevetséges és felháborító ez a sugalmazás ott, ahol a korgó gyomor mindennapi, legalább részleges megtöltése is problémát okoz, mert még ennél is dühítőbb maga a sugalmazás s annak módja, mert miről is van szó valójában? Szabad vagy, betöltheted minden kedved, de a kedvedet mi diktáljuk! Gondolkodó ember számára már ez is elviselhetetlen, bár még mindig jobb, mint a másik – a marx/engelsi – sugalmazás: szabad vagy, ha önként teszed azt, ami szükséges; s azt, hogy mi szükséges, mi mondjuk meg: a Párt, a Führer, a népek jóságos Atyja, az orwelli Nagy Testvér...
Az igazi kutya mégsem itt van eltemetve. A kérdés magvához akkor jutunk el, ha fel- és elismerjük, hogy a szabad akarat elkerülhetetlenül szolgaságba vezet. Mi marad akkor a döntés, a cselekvés szabadságából, a szabadság fogalmából egyáltalán? Bele kell nyugodnunk abba, hogy illúzió minden elképzelés arról, hogy szabadok vagyunk vagy lehetünk? Egyáltalán nincs is szabadság s talán még csak nem is gondolható?
Nos, amint láttuk, a biológiai lét bilincseit hordozó ember cselekvéseiben eleve nem tekinthető szabadnak, s képességei – vagy azok hiánya – már akaratának szabadságát is szűk területre korlátozzák. S abban a pillanatban, amikor e szűk keretek között eldöntöttük, hogy mit akarunk, már el is veszítettük szabadságunkat, mert akarásunk céljának szolgálatába álltunk.
Mindez persze nem új, lévén a szabadság az emberi gondolkodás leg(ön)ellentmondásosabb (legparadoxabb), legkevésbé megoldott s valószínűleg megoldhatatlan alapkérdése. Az ógörög gondolkodók – élükön Sokrates, Platon és Aristoteles – szerint a szabadság a “jó” szolgálata az egész világ és lét minden “rosszra” késztető, sőt kényszerítő csábításával és hatalmával szemben is. A Platon által tolmácsolt Sokrates ezt így nem fogalmazza meg, de világos, hogy ennek a szabadságnak jegyében üríti ki derűs arccal a méregpoharat. Az újplatonizmus legnagyobb elméje, Plotinos (Kr. u. 205-270) is nagyjából így látja: “A lélek akkor lesz szabad, ha az értelem által vezéreltetve, akadálytalanul a jóra törekszik.“
No persze: már Pál apostol felismerte, hogy azért nem ilyen egyszerűek a dolgok. Video meliora, proboque deteriora, azaz: látom a jobbat s mégis a rosszabbat cselekszem. Miért? Szent Ágoston (354-430) ismeri fel és mondja ki először, hogy az erény ismerete nem elegendő arra, hogy az ember szabad legyen, legyőzvén önnön gyöngeségeit, ehhez Isten kegyelmére van szükség. Amivel bezárul a kör: akire kiárad ez a kegyelem, az Isten rabja lesz, viszont minden mástól szabad. Hányan mentek börtönbe, kínpadra, máglyára Istent dicsőítő énekkel ajkukon e szabadság jegyében? Ez a mártírok szabadsága, amellyel azonban a hétköznapi életben nem lehet sokat kezdeni.
A szabadság Baruch Spinoza szerint is szolgálat: “Az ember annyiban nevezhető szabadnak, amennyiben az értelmet szolgálja”. Nézzük mint mond Immanuel Kant (1724-1804), aki abból indul ki, hogy: “Minden emberi belátás véget ér ott, ahol alapvető erőkről és képességekről van szó; ezeknek lehetősége ésszel ugyan fel nem mérhető, mégsem képezheti kitalálások vagy feltevések tárgyát “. S ezekhez az alapvető erőkhöz tartozik az erkölcsi törvény is, amely tehát emberi értelemmel fel nem mérhető, de az emberi tudat számára eleve (a priori) adott, vitathatatlan, kétségbe vonhatatlan valóság, s mint ilyen a szabadság előfeltétele is. Gondolati bukfenc? Ó nem! Kerítéseket áthágni vagy ledönteni csak ott lehet, ahol vannak kerítések; erkölcsi törvények, tilalmak és parancsolatok nélkül nevetséges lenne a szabad döntés lehetőségéről akár csak beszélni is. Éppen a “modern” zabolátlanság mérges bűvöletében felnőtt ifjúság tapasztalhatja meg legkeservesebben, hogy a korlátok hiánya nem szabadságot, hanem teljes kiszolgáltatottságot jelent. A szabadság fogalmától elválaszthatatlan a törvény és a kötelesség fogalma, az értelmes lény szabadsága nem abban áll, hogy fittyet hány mindenféle törvényre, hanem abban, hogy maga szab törvényt önnönmagának s azt követi, ha kell tűzön-vízen át, mindhalálig
Ezzel a döntéssel előbb-utóbb mindnyájan szembekerülünk, s jaj annak, aki mintegy önmagát is megerőszakolva, vagy legalábbis megcsalva kitér a döntés elől. A nagy, spanyol gondolkodó, José Ortega y Gasset (1883-1955) így ír erről: “Az emberi életnek saját természeténél fogva szolgálnia kell valamit, legyen az dicsőséges vagy szerény mű, ragyogó vagy szokványos sors. Ez létünk különös, kérlelhetetlenül belénk vésődött feltétele. Egyrészt mindenki önmagából és önmagáért létezik. Másrészt: életünk minden tartást, feszültséget és formát elveszítve összeomlik, ha nem állítjuk valaminek szolgálatába. Ma egyre gyakrabban látjuk, milyen sok ember elvész önmaga labirintusában, mert nincs semmi, ami odaadást követelne tőle. Minden parancsolat, minden rend elillant, ami tökéletes állapot is lehetne, hiszen mindenki abszolút szabadságot élvez, teheti azt, amit szeretne... De éppen az ellenkezője következett be annak, amit elvártunk: az önmagáért szabad élet elveszti önmagát, üressé és céltalanná válik. S mert mégiscsak meg kell tölteni valamivel, kitalál az ember látszat-foglalatosságokat minden belső indíték nélkül, ma ezt, holnap azt, talán éppen a tegnapi ellenkezőjét. A magára hagyott élet elvész. Az önző élet egyetlen útvesztő. Élni annyi, mint kilőtt nyílként repülni valamely cél felé. S a cél nem e repülés, nem az élet maga, hanem valami, amire feltettem az életemet, ami tehát azon kívül esik, túl az életen. Aki életét önző módon önmagában, önmagáért akarja leélni, nem jut előre, nem ér el sehová, egy ponton forog körbe-körbe. Ez a labirintus, az út, mely nem vezet sehová, mely elvész önmagában...”
Szabadok akkor vagyunk tehát, ha magunk adunk célt, értelmet és törvényt létünknek, vagy – ha erre nem vagyunk képesek – legalább magunk választjuk meg, mely cél, mely törvény szolgálatába állunk. A szabadság tehát csak mint a szolgálat szabadsága értelmezhető és gondolható, ami természetesen a szabadság szolgálata is minden, a szolgálat szabadságát fenyegető erővel szemben.
Ennyit a szabadságról. És most nézzük, hogyan is állunk a renddel?
Mindenekelőtt azt kell természetesen tisztáznunk, hogy mit is értsünk az egyébként oly egyértelműnek látszó, hétköznapi rend szón. Éppen a leggyakrabban használt szavak értelmén általában nem szoktunk gondolkodni. Hányszor mondjuk azt: ez vagy az nincs rendben, tehát rendbe kell tenni; s ha ez sikerült, akkor úgy véljük: no, ez most rendben van, amivel körülbelül azt állapítjuk meg, hogy – véleményünk szerint – minden úgy van, ahogy lennie kell. Ezzel nincs is semmi probléma, amíg valami meghibásodott szerkezet – legyen az karóra, kerékpár, gépkocsi, számítógép vagy űrrakéta – megjavításáról van szó: ha a szerkezetet rendbe hoztuk, az azt jelenti, hogy minden alkatrésze a maga helyén van és hibátlanul ellátja feladatát, minek következtében az egész szerkezet rendeltetésének megfelelően működik.
És itt kezdődnek a nehézségek, ugyebár. Mert nyilván csak akkor mondhatjuk valamiről, hogy rendben van, ha rendeltetésének megfelelően működik, ezt viszont csak akkor állíthatjuk, ha ismerjük a rendeltetését. Ha nem, akkor csak azt állapíthatjuk meg bármiről is, hogy létezik, esetleg működik is, fogalmunk sem lehet azonban arról, hogy valóban rendben van-e.
Következésképpen: az ember csak akkor tudhat rendet teremteni önmagának, ha előzőleg képet alkot közösségének rendeltetéséről. Amíg lehet tehát vitatkozni – vitatkoztak és vitatkoznak is eleget – arról, hogy a teremtés egésze, a létező világmindenség valamely célra irányul-e (filozófiai szaknyelven: teleológikus-e), addig ez az emberi rend esetében még csak nem is kérdéses. Minden emberi rend, kultúra alapköve a transzcendes cél, a végső rendeltetés meghatározása, s miután erre vonatkozó ismeretekkel nem rendelkezünk, legfeljebb elképzeléseink lehetnek, s ezeket az elképzeléseket a vallások szolgáltatják – ha szolgáltatják.
“Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet!” fohászkodott nagy költőnk, József Attila. Ennek a fohásznak természetesen csak akkor van értelme, ha a szabadságot annak tekintjük, ami: a szolgálat megválasztásának szabadsága, ami visszafordítva a szabadság szolgálata is. A kérdés persze: elképzelhető-e, hogy az így felfogott szabadság valóban rendet szül? Erre a kérdésre viszont a mindennapi élet ezernyi változatban harsogja: igen! Sőt: nemcsak elképzelhető, hanem meg is valósítható. Mindennapi életünk nagyon sok területén találkozunk olyan renddel, amely kizárólag az így felfogott szabadság szüleménye. Számtalan példát sorolhatnék fel, legyen szabad itt csak kettőt említeni, parádés mutatóba.
Gondoljunk egy együttesre – emberi közösségre –, amely célul tűzi ki Johann Sebastian Bach H-moll miséjének, vagy Ludwig van Beethoven IX. szimfóniájának megszólaltatását. Mindkettőhöz nagy zenekar és kórus szükséges, az előbbihez hat szólóénekes és egy orgonaművész is, mindent összevéve száz, száz-húsz, esetleg száznegyven ember, vagy annál is több. Parányi, de nem jelentéktelen emberi közösség, amelynek minden egyes tagja önálló egyéniség, a legkülönbözőbb tulajdonságokkal, képességekkel és felkészültséggel. Ezek az emberek valószínűleg semmivel nem jobbak, nem is rosszabbak bármely más, akár kisebb, akár nagyobb közösség tagjainál, ha ismerik is, nem föltétlenül szeretik vagy tisztelik egymást, bennük is munkálkodik minden emberi gyöngeség, hiúság, féltékenység, irígység, vetélkedésre és viszálykodásra való hajlam. Ennek ellenére tökéletesnek, ideálismak nevezhető közösséget alkotnak, hiszen valamennyien szabad döntés alapján – senki nem kényszerít senkit arra, hogy muzsikáljon vagy énekeljen – állanak egyetlen, közös, minden egyed számára transzcendens cél szolgálatában, mely nem egyéb, mint egy rég elhunyt zseni csodálatos zenei alkotásának lehető leghívebb és leghatásosabb megszólaltatása.
Mindenki, aki játszott valaha zenekarban bármilyen hangszeren is, vagy énekelt énekkarban, tudja, hogy ez a lehető legnagyobb kötöttséget, ha úgy tetszik: szolgaságot jelenti, hogy a karmester minden intése vagy szemvillanása kérlelhetetlen, megfellebbezhetetlen parancs. Ez a teljes kötöttség mégsem rabság, hanem iskolapéldája a közös célt önként szolgáló, szabad egyedek közös akaratából született rendnek.
Akinek ez a példa túlságosan elvont vagy éppenséggel érthetetlen, gondoljon a sokkal kisebb és egyszerűbb labdarugó-csapatra. Arra sem kényszerít senki senkit, hogy rúgja a bőrt, aki azonban a pályára lép csapatja mezében, önkéntes hordozójává, sőt alkotójává válik annak a rendnek, amelynek transzcendens célja a csapat győzelme. A labdarúgás szabályai természetesen sokkal tágabb teret engednek az egyénnek, mint amilyennel a muzsikus rendelkezik a zenekarban, amelyben egyetlen hangot vagy ütemet sem szabad eltéveszteni; a labdarugónak szinte minden pillanatban döntenie kell arról, hogy mit s hogyan tegyen, e döntésében azonban már nem szabad, kutyakötelessége minden esetben azt a lehetőséget választani, amely leginkább hozzájárulhat csapata győzelméhez. Itt persze szabad és lehet is tévedni, sőt még meg is lehet sérteni a szabályokat, ami gyakran meg is történik, rendszerint akaratlanul, néha azonban szándékosan is; az ellenfél biztos gólhelyzetben lévő csatárját elgáncsolni nem szép dolog ugyan, de minden jó hátvéd gondolkodás nélkül megteszi, ha úgy látja, hogy a következmények – szabadrúgás, sárga vagy akár piros kártya – kisebb rizikót jelentenek. A labdarugó-pályák rendje tehát messze nem olyan tökéletes, mint a zenekaroké, de éppen ezért talán emberibb, mindenesetre érthetőbb.
Illuzórikus lenne természetesen, ha nagyobb emberi közösségeket vagy az egész társadalmat a zenekar mintájára akarnánk megszervezni; embertársaink 99%-a egyszerűen nem képes az ehhez szükséges önfegyelmezésre, még a legsúlyosabb kényszer alatt sem, különösen nem hosszú távon. A labdarugó-pályák sokkal lazább és az indulatoknak is tág teret engedő rendjének kibővítése talán elképzelhető lenne, ha tudnánk olyan, általános egyetértésen (konszenzuson) alapuló célokat tűzni a társadalom elé, mint amilyen a csapat-győzelem a labdarugók számára. Olyan célt tehát, amelynek önkéntes, de feltétel nélküli szolgálatában a társadalom minden egyes tagja képes és hajlandó a tőle telhető legjobbat nyújtani; ilyen célokat azonban a történelem tanúsága szerint – ezt nem lehet elégszer ismételni – csak valamely vallás tudott és tudhat az emberi közösségek elé állítani. Ne feledjük: a labdarugó is csak azért képes legalább kilencven percig teljes és feltétel nélküli, egyéni bevetésre az összjáték keretében, mert állandóan szeme előtt lebeg a győzelem istennője, akit a görögök Nikenek, a rómaiak Victorianak neveztek és mindig szárnyakkal ábrázoltak.
Körben járunk, mint a nyomtató ló? Üres szalmát csépelünk? Lehetséges, sőt valószínű Ez azonban nem változtat azon, hogy az emberiségnek a 21. században meg kell alkotnia az új, az egész Földre kiterjedő (globális) rendet, különben elpusztul, ha nem is teljes egészében, de bizonyára beteljesedik a költő Weöres Sándor még a hatvanas évekből származó, sötét látomása: “... a Történelmi Tél itt fütyül immár. Az ember, tagjaiban öngyilkos hatalommal, vérében méreggel, fejében őrülettel, mint a veszett kutya: nem tudni, mi végzetre jut. Ha új pusztító eszközeivel végigboronál népein: eljut a kerék és tűz elvesztéig, a beszéd elfeledtéig, a négykézlábig... A történelem eddigi véres sodra, bármennyi szépséget és fenséget hordott magában: immár a közös halál, vagy még rosszabb: tovább-vergődés folyton embertelenebb leszűkülésben... “ (Weöres Sándor: Nehéz óra, a Tűzkút c. kötetben, Magvető, 1964.)
Azóta is vergődünk a “folyton embertelenebb leszűkülésben” és a “közös halál” Damokles-kardként hajszálon függ fejünk felett. És ha őszinték akarunk lenni, meg kell mondanunk: az emberi értelemtől nem várhatunk segítséget, még csak reményt sem, hiszen az elmúlt évszázad tanúsága szerint minden, nagyszerűnél nagyszerűbb, technikai vívmány – és más fajta vívmányra nem tellett az értelemből – csak növelte és növeli a sebességet, amellyel a szakadék felé száguld az emberiség. Igen: higgadt, józan értelemmel nézve úgy látszik, hogy a 3. évezred 1. századában az emberi együttélés eddigi formáinak apokaliptikus összeomlása csak valamely isteni csoda által kerülhető el. S hogy ez nem valami lírai rémlátomás, bizonyítja a Római Klub (Club of Rom) hetven tudósa is, akik kerek harminc évvel ezelőtt kiszámolták, hogy legkésőbb a 21. század közepe táján, tehát úgy 2050 körül belezuhanunk az említett szakadékba, ha nem tudunk gyökeresen változtatni azokon a gazdasági, társadalmi, politikai, szellemi és erkölcsi mechanizmusokon, amelyek irányítják és megszabják az emberiség létét. Óvatosan de nagyon határozottan megfogalmazott végkövetkeztetésük: "Az ember jelenleg, még egy rövid történelmi pillanatra kezében tartja a tudás, a technikai segédeszközök és a nyersanyagforrások leghatékonyabb kombinációját, mindent, ami fizikailag szükséges ahhoz, hogy megteremtse az emberi közösség teljesen új formáját, mely generációkon keresztül fennmaradhat. Ami hiányzik: a hosszú távra szabott, realisztikus célkitűzés, amely az emberiséget az egyensúly állapota felé vezeti s az emberi akarat e célkiűzés megvalósítására... Az átmenet minden esetre fájdalmas lesz s rendkívüli követelmények elé állítja mind elménket, mind döntési készségünket. Ehhez az emberi történelemben eleddig egyedülálló vállalkozáshoz csak az a meggyőződés adhatja meg a szükséges erkölcsi, intellektuális és alkotó erőt, hogy nem vezet más út a túléléshez... Végezetül nem szabad elmulasztanunk rámutatni arra, hogy az embernek éppúgy fel és át kell kutatnia önnönmagát, saját céljait és értékfogalmait, mint a világot, amelyet meg akar változtatni. Mindkét feladat véget nem érő odaadást és erőfeszítést kíván. Végső fokon azonban nemcsak arról van szó, hogy fennmarad-e az ember mint biológiai species, hanem arról is, hogy megmaradhat-e anélkül, hogy visszazuhanjon a lét olyan síkjaira, amelyeken már nem érdemes élni...” (A növekedés határai, 1972.)
Minden tisztességesen gondolkodó vagy legalábbis gondolkodni próbáló emberi elme, filozófusoké, költőké, tudósoké egyetért tehát abban, hogy vagy sikerül megalkotnunk az emberi együttélés századokra szóló, új rendjét, vagy elpusztulunk, vagy – ami ennél is rosszabb – visszazuhanunk a történelem előtti létsíkokra, eljutunk a tűz és kerék elvesztéig, a beszéd elfeledtéig, a négykézlábig, ami persze lehetne boldog állapot is, ha az ember soha nem emelkedett volna ki belőle s ilyen magasra. A visszaesés viszont rettenetes, emberileg elviselhetetlen lenne.
Ezt a rendet pedig csak a szabadság szülheti meg, az a szabadság, amely valamely transzcendens cél szolgálatába állítja hordozóját. A kérdés tehát: hol az a cél, amely felé kilőtt nyílként kell(ene) repülnünk? Minden nagyon egyszerű lenne persze, ha megjelennék fölöttünk valami égi jel, ahogy a kereszt megjelent 312-ben a Pons Mulviusnál Nagy Konstantinus hadainak, hirdetvén ezúttal az egész emberiségnek: “in hoc signo vinces”, e jelben győzedelmeskedel. Egy égi jel, amelynek alázatos és feltétel nélküli, önkéntes szolgálatában egymásra találna minden ember és önnönmagára az emberiség, s megalkotná a “novus ordo saeculorum”-ot, az évszázadok, esetleg az egész évezred új rendjét. Ugy-e, milyen nevetséges elképzelés!
Csodákban persze már régen nem hiszünk, a régiekben sem, s újakat elképzelni sem tudunk. No persze: ha Isten így akarja megmenteni a világot, ám tegye, bár tenné minél előbb! A másik lehetőség az oly sok, az őrület határán mozgó lángelme látomása, amelyet nagy költőnk, Vörösmarty Mihály fogalmazott meg talán legtömörebben: “...majd, ha tanácsot tart a Föld népsége magával, és eget ostromló hangokon összekiált, s e zajból egy szó válik ki dörögve: igazság…”. Prózára fordítva: ha az egész emberiség – vagy legalább annak túlnyomó többsége – általános megegyezésre (globális konszenzusra) jut az igazság értelmezésében s megvalósításának szándékában; ami persze emberi csoda lenne, tehát sokkal valószínűtlenebb és elképzelhetetlenebb, mint az isteni. S a harmadik, a legnyomorúságosabb elképzelés sem kecsegtet sikerrel: valahogy le kellene ültetni ezt a meglehetősen infantilis emberiséget valamely gigantikus osztályteremben, hogy megmagyarázzuk a ma már csaknem hatmilliárd éretlen lurkónak: nézzétek, gyerekek, iszonyatosan nagy bajban vagyunk ám, mert együtt és valamennyien szédítő sebességgel rohanunk az emberi történelem eddig legmélyebb szakadéka felé, az egész emberiség mint fajta (species) az egzisztenciális fenyegetettség állapotában leledzik. Akár hiszitek, akár nem, ez sajnos a helyzet. S akkor talán gondoljatok arra, hogy voltak történelmi pillanatok – napok, hónapok, esetleg évek, mindegy, hiszen történelmi léptékkel mérve az évek is csak másodpercnek számítanak –, amelyek vallásos hit és transzcendens cél nélkül is egységbe kovácsoltak közösségeket, mint például az egyébként oly széthúzó görögöket Salamisnál Kr. e. 480-ban Xerxes ellen, Spartacus szedett-vedett rabszolgaseregét Kr. e. 73-ban Róma ellen, Dózsa György vagy Münzer Tamás jobbágy-hadait (1514-ben illetve 1526-ban) a főúri önkény ellen, az északamerikai kontinensre részben kivándorolt, részben kitoloncolt, eléggé gyülevész népséget 1776-ban az angol királyság mostoha gyámkodása ellen, a francia nemzetet 1789-ben a teljesen degenerálódott arisztokrácia zsarnoksága ellen, 1848-ban a németeket, lengyeleket, osztrákokat, magyarokat, olaszokat a Habsburg ház és Metternich abszolutizmusa ellen, 1953-ban a keletnémeteket, 1956-ban a lengyeleket és a magyarokat, 1968-ban a szlovákokat és a cseheket, 1980-ban ismét a lengyeleket a szovjet imperializmus ellen, mindig csak valami ellen, soha nem valamiért...
Igen: ezért tiszavirág életű minden forradalmi megmozdulás, akár elbukik, akár győz. A józan, higgadt emberi értelemnek sajnos azt is meg kell állapítania, hogy a történelem folyamán általános, mindenki által önként vállalt elkötelezettség mindig csak pillanatokra jött létre s mindig csak valami ellen, soha nem valamiért...
Nem kell azonban föltétlenül a történelem e néha magasztos, de mindig véres és szörnyű, nagy pillanatait felidéznünk, hiszen a mindennapi életben is találkozunk ezzel a jelenséggel, sajnos mindig csak akkor, ha valamely emberi közösség egész létét fenyegető – egzisztenciális – veszedelemmel találkozik. Az ilyen egzisztenciális fenyegetés, legyen az elemi csapás, mint árvíz, tűzvész, földrengés, járvány, vagy kívülről hirtelen ránk törő, gyilkos szándékú ellenség, először rendszerint pánikot okoz, de aztán sokszor órák alatt kialakul a rend, amelynek keretében mind az egyének, mind az egész közösség felülmúlják önmagukat, mindenki tudja irányítás és parancs nélkül is, mit kell tennie s azt meg is teszi, feltétel nélkül, teljes erejének bevetésével, adott esetben saját életét is kockára téve a nagy, közös cél, a túlélés szolgálatában, ami ugyan az emberi célok legnyomorúságosabbika, mégis elég ahhoz, hogy az egyedek szabadon vállalt elkötelezettségére alapuló, ideális rendet alkosson legalább addig, míg fennáll az egzisztenciális fenyegetettség; ennek elmúltával azonban szétfoszlik ez a rend is. Az emberiség egészét érintő, egzisztenciális fenyegetéssel szemben tehát hát össze kellene fognunk nagyban a megmaradásért, a puszta túlélésért, úgy, ahogy össze szoktunk fogni kicsiben árvíz, tűzvész, földrengés esetében, hogy mentsük a menthetőt, ha nem is magunk, de legalább a közösség számára, amelyben élünk s amelyért élni eddig talán eszünkbe se jutott... Mert ha nem vagyunk képesek erre az összefogásra, éppúgy el fogunk pusztulni, mint ezelőtt 150 millió évvel a dinoszauruszok, amelyek nem voltak képesek alkalmazkodni az új életfeltételekhez...
Befejezésül legyen szabad visszakanyarodnom a kezdethez, ahhoz a most már bízvást történelminek nevezhető eseményhez, amelynek ma negyvenhetedik évfordulóját ünnepeljük, azokhoz a napokhoz, amelyek egyszer- s mindenkorra világossá tették számomra a szabadság és rend elválaszthatatlanságát. Elsősorban azt, hogy a szabadság utáni, mindent elsöprő vágyat egy olyan rend szülte, amely nem ismerte a szabadságot. s ezért nem volt emberhez méltó. Másodsorban azt, hogy a költő József Attila fohászkodásának értelmében a szabadság – és csak a szabadság – képes új, emberhez méltó rendet szülni. Harmadsorban pedig azt, hogy addig, amíg nem létezik ilyen rend, egyetlen, emberhez méltó feladat harcolni azért a szabadságért, amely megszülheti a maga rendjét, olyan rendet, amelyben szabadon, magam választhatom meg, kinek, minek, miért és hogyan akarok szolgálni...
Ilyen rend persze ma sincs, sehol a világon. És egyre inkább az az érzésem, hogy immár csak én emlékezem arra, hogy volt egyszer, ha csak rövid ideig is, 1956 október 23.-ától november 4.-éig, amikor a különböző tanácsok, forradalmi és nemzeti bizottmányok spontán megszületésének csodálatos, szinte fehéren izzó légkörében senki nem kérdezett semmit és senki nem parancsolt, mert mindenki tudta, mit kell tenni, mindenki egyet akart, s mindenki tudott nemcsak akarni, hanem cselekedni is.
Lehetséges, hogy mindezt csak álmodtam – s én egyedül álmodtam – volna? De még ha így is lenne: nem tudom megállni, hogy ne beszéljek újra és újra, megszállott józansággal erről az álomról, mert mély meggyőződésem, hogy az az egyre kaotikusabbá váló rend, amelyben ma vergődik a világ, hamarosan össze fog omlani. Egész jövőnk szempontjából döntő fontosságú tehát a kérdés: nem lehetne-e ezt az összeomlást elkerülni illetve megelőzni azzal, hogy az 1956 októberében megszületett, új politikai/tár-sadalmi/szellemi/erkölcsi struktúrákat lassan és békésen építjük fel, a régiek erőszakos lerombolása nélkül?
“Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet!” Álom? Lehet. De ne feledjük el: álom volt évezredeken át a repülés is. És ma már ha szárnyalni nem is, repülni mégis tudunk. Az emberiség történelmét az álmok – és mindig csak az álmok – vitték és vihetik előbbre...
2OO3 okt. 23.
Tunyogi Csapó (Kocsis) Gábor